Moncsi agymenései

  Volt idő, amikor a magyar politikát még emberek csinálták. Hibáztak, tévedtek, néha hazudtak is, de legalább volt bennük annyi ambíció, hogy mondatokban gondolkodjanak. Ma már ez túlzás lenne. Ma a gondolat felesleges luxus, mint a szmoking a disznóvágáson.   A képen nem politikusok vannak, hanem politikai hangulatjelek. A középső ujj nem gesztus, hanem teljes életmű. Ez az új ideológia: semmit nem tudunk, semmit nem akarunk, de nagyon határozottan mutatjuk. A tartalom ott végződik, ahol az ujj kezdődik.   Ezek nem vitáznak, nem érvelnek, nem képviselnek. Ezek mutogatnak. Mint az óvodában, amikor a gyerek nem tudja elmondani, mi a baja, ezért inkább nyálasan vigyorogva bemutat. Csak itt közpénzből történik, HD-felbontásban.   A nagy elődök még könyveket írtak. Ezek már csak kéztartást gyakorolnak, mert olvasni snassz a TikTok és Instagram világában. Elég a parasztoknak egy ujj is. Amazok történelmet akartak formálni, emezek algoritmust. A politikai örökségből marad...

  A magyar közélet újabb mérföldkőhöz érkezett: a politikai kreativitás végre kilépett a metaforák világából, és tárgyiasult. Árverés, licit, kalapács – már csak a popcorn hiányzik. Mert ha már a közbeszéd fegyveres lett, miért ne lehetne szó szerint is az? Valaha egy popsztár hajtincse számított a nemzeti abszurditás csúcsának, aztán a MANöken napszemüvege. A sok kiéhezett némber cseppent a gondolattól, hogy ha ők nyerik, a messiás testével érintkezett tárgy hozzájuk érhet. Ma ennél ambiciózusabb a kínálat: itt már nem emlék, nem relikvia, hanem potenciális közéleti kellék kerülne kalapács alá. Szeretetország tábornokának fegyvere!! A történelem halad, a jó ízlés viszont mintha szabadságra ment volna.   Én személy szerint szerényebb igényekkel lépnék fel a piactéren. Nem kell pisztoly, nem kell jelszó, elég lenne egy kis, gondosan újrahasznosított közpénz-eredetű tokazsír. Praktikus, sokoldalú, és állítólag kiválóan alkalmas nyikorgó ajtózsanérok karbantartására. Fenntarthat...

  Mostanában a Facebook úgy döntött, hogy ideje ingatlanvásárlóvá nevelnie engem. Nem kérdezte meg, van-e rá pénzem, kedvem, vagy egyáltalán bármi okom arra, hogy ilyen posztokat akarjak látni. Egyszerűen csak elkezdte tolni elém a hirdetéseket. Sorban. Megállás nélkül. Mint egy digitális ingatlanügynök, aki kávé helyett algoritmust iszik reggelente.   És jönnek a kommentek a posztok alatt. Ó, azok a kommentek. Felérnek egy ingyen kabaré jeggyel, de komolyan.   A panel nyolcadikról, a Bubiv szekrénysor árnyékából megszólal a szakma krémje.    A fotón egy panorámás villa a hegyoldalban, de azonnal jön a verdikt: – „Hát ez egy túlárazott fos.” – „Ennyiért már kastélyt vettem volna 2003-ban.” – „Gagyi burkolat, ízléstelen kőburkolat, proli terasz.”   És ott ülnek, komolyan, szinte könnyezve a szakmai elhivatottságtól. Ők, akik legutóbb a konyhában cseréltek ki egy konnektort, de azóta is megrázza őket a mikró. Ők azok, akik pontosan tudják, hogy mitől értéktel...

  A magyar ember különleges lény. Nem ritka alfaj, inkább mindennapos, csak ritkán figyelünk fel rá, mert általában a panel nyolcadikáról figyel, a BUBIV szekrénysor félhomályos árnyékából. Onnan, ahonnan minden és mindig pontosabban látszik. Főleg mások hibái.   Ő az, aki tegnap este még elveszítette a „Gyorstalpaló Facebook Okájés Télügyi Szakértő” tanfolyam jegyzeteit, ma reggelre viszont mégis pontosan tudja, hol csúszott el az ország. Sőt, azt is, hogy ki a hibás. Spoiler: nem ő.   Ahogy megjelenik az első hópehely, benne is bekapcsol az egyszemélyes belső operatív törzs. A hírfolyam fölött mély gondolkodásba esik, majd határozott kommentben közli: „Ha én lennék a felelős, minden út valós időben tisztítva lenne.” Valós időben. Azonnal. Egyszerre. Gond nélkül. Hiszen mi más dolga lenne a világnak.   Térképek rajzolódnak a fejében, hóekék suhannak képzeletben, munkagépek engedelmeskednek egyetlen biccentésének. Ő nem kifogásokat gyártana, hanem rendet. Nem magyará...

Ha a Tisza nyer       Ha a Tisza nyer a választáson, a hó többé nem hull. Nem azért, mert felmelegedés van, hanem mert nem illik. A természet megérti az üzenetet, alkalmazkodik, és inkább esőnek álcázza magát, vagy hétköznapra időzíti a havazást, munkaidőn kívül.   De tegyük fel, hogy mégis esne. Csak egy kicsit. Szimbolikusan. Akkor sincs baj. Mert a Messiás valós időben érkezik. Nem holnap. Nem reggel. Azonnal. Ahogy az első pehely földet ér, a Messiás már ott áll a körforgalomban, narancssárga mellényben, applikációval a kezében. Egy kézmozdulat, és a hó eltűnik. Nem eltolja. Nem elsózza. Megszünteti.   A Waze frissül. A Facebook posztol. A kommentelők boldogok.   Az utak tiszták lesznek, a lelkiismeret még tisztább. A kátyúk behúzzák magukat, a latyak önként lemond, a hókotrók tapsolnak.   Ha pedig valaki mégis elcsúszna? Az nyilván provokáció.   Mert ahol a Tisza nyer, ott nemcsak az utak tiszták – ott a valóság is együttműködő.

  Az összes tiszás propagandalap egyszerre találta meg a hólapátot és a lelkiismeretét:   „A Tisza péntekig felfüggeszti a kampányt, helyette havat lapátol.”   Ez már majdnem megható. A politika, amely eddig legfeljebb egymás alól húzta ki a szőnyeget, most a járdát takarítja. Micsoda önfeláldozás! Micsoda erkölcsi fordulat! A PR-osok biztos könnyeznek a meleg irodában.   Csak egy apró technikai részlet maradt ki a lelkes beszámolókból: ez nem a kampány szünete, hanem a kampány csúcspontja. A hólapát itt nem eszköz, hanem logó. A hó nem akadály, hanem háttérelem. A „segítünk” nem cselekvés, hanem tartalomgyártás.   A lapátolás addig tart, amíg van róla fotó. A szolidaritás addig, amíg jól mutat fekvőben. A „most nem politizálunk” kijelentés pedig addig igaz, amíg ki nem kerül alá három hashtag.   Ha valaki tényleg nem kampányolna, csendben lapátolna. Kamera nélkül. Sajtóközlemény nélkül. De az nem hoz elérést, nem konvertál, és főleg nem válik narratívává. ...