Mi idén Monacóban szilvesztereztünk. Tavaly is elmenekültünk, akkor éppen Velencébe. Nem divatból, nem luxusból, inkább önvédelemből. Mert vannak helyek, ahol az újévet nem túlélni kell, hanem megélni.
Ott például nem volt alpári részeg horda. Egyetlen zombit láttunk, az is magyar volt.
Gyerekek, felnőttek, nagyszülők együtt ünnepeltek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem volt kötelező üvöltés, nem volt előírásszerű "beb@szunk, behányunk" játék, nem volt „mostmárigyunkmégmertéjfélvan”, nem volt feszengés. De tűzijáték volt, méghozzá olyan, amit nem kellett szégyellni.
Nem hordák petárda pattogtatása, nem minden sarkon "kié szól nagyobbat" verseny, hanem egyetlen nagy, szervezetten. És utána már csak a közös örömködés hangjai.
És ami a legmeglepőbb: senki nem vinnyogott közben a kutyák, macskák, szívbeteg nagymamák, autisták és a Hold fázisai miatt.
Három perccel a durrogtatás után a sirályok már újra a víz felett repkedtek, mintha mi sem történt volna. A kutyák ott sétáltak a parton, békésen, nem PTSD-vel rohantak kifele a világból, és nézték a fényeket. A macskák nem menekültek pincébe. A szívbetegek nem kaptak kollektív idegösszeomlást. Tavaly Velencében ugyanez volt.
És az utcák? Tiszták. Ha valami mellé került, az is kulturáltan, mintha az emberiség még emlékezne arra, hogy létezik kuka, és ha tele, akkor mellé is le lehet tenni, nem elszórni.
Mindeközben itthon - mesélik - az év utolsó estéje inkább egy görcsös túlélőgyakorlat volt, harsány és agresszív, megspékelve másfél tonna szeméttel, amit az utakról kellett összeszedni. Megint elveszett kutyák tömege, pirotechnika pattogtatása már reggeltől, sőt, már napokkal korábban, és millió poszt a betondzsungelben őshonos madarak pusztulásáról, és temérdek fontos kérdésről.
Mert Budapesten a szilveszter olyan, mint egy félbehagyott mondat. Van eleje, van vége, csak éppen közte nem történik semmi.
Az ember áll a rakparton, nézi a sötét Dunát, a sötétebb hajókat, és próbálja eldönteni, hogy most már új év van-e, vagy csak késő lett és ideje hazamenni. Közben pedig hallgatja a pattogó pirotechnikákat, és vadul imádkozik, ne az ő erkélyére lője valamelyik nem szomjas a következőt. Nincs nagy közös visszaszámlálás, nincs zaj, nincs közös lélegzetvétel, nincs egyetlen nagy, közös örömkiáltás. Csak a furán hangos csend, ami nem ünnepi, inkább gyanús.
A turisták tapsolnak, mert azt hiszik, így kell, mert így szokták meg otthon. A helyiek nézik őket, mint egy félreértett performanszt. Valaki felnevet, de inkább megszokásból. Valaki más a telefonját bámulja, hátha legalább azon történik valami.
A város közben ott áll, szépen kivilágítva, mintha tudná, hogy szép – csak épp nem érzi fontosnak, hogy éljen is vele. A buszok sorban állnak, mint egy rosszul szervezett installáció. A Duna hömpölyög, mert neki mindegy, hányadik év jön.
És amikor elüt az éjfél, senki nem mondja ki, hogy most. Mert ha nem mondjuk ki, talán nem is kell komolyan venni. Ez Budapest szilveszterkor: nem tragikus, nem hangos, csak fáradt. Mint aki már nem vár semmit, de azért még nem ment haza.
És mégis, ebben az egész fojtott, csendes, kissé kiábrándult budapesti szilveszterben van valami megnyugtató, legalábbis jó messziről nézve. Mert itt legalább nem válik a város hadszíntérré. Nem gyújtanak fel autókat „ünneplés” címén, nem dobálják egymást pezsgősüveggel, és nem keverik össze a felszabadultságot a totális és pusztító rombolással. Itt a tűzijáték hiányzik, az ünneplés, a közös "megélés", nem a józan ész.
Európa ugyanis mára furcsán kettészakadt: van, ahol az évváltás ürügy az önkívületre és az erőszakra, és van, ahol inkább túl csendes, túl kiüresedett, túl megkeseredett minden, míg másutt méltósággal teli és mégis önfeledt, nem harsány, de mégis ünnepi.
Mi valahol középen rekedtünk – nem a fényes oldalon, de szerencsére nem is ott, ahol a szilveszter háborús gyakorlatnak álcázott tombolás. És ebben a furcsa, félhangos, kissé kiábrándult középmezőnyben talán még mindig jobb lenni, mint a rosszabbik oldalon, az ember mégis egy kicsit mindig jobbra vágyik. És talán megpróbálhatunk tanulni azoktól, akiknek nem a kesergés, a mindenen nyafogás, a mindenhol probléma keresése a lényeg, hanem a pillanat boldog, önfeledt megélése.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése