Vízkereszt, avagy amikor a fogadalmak már csak emlékművek
Vízkeresztre a legtöbb újévi fogadalom már nem is fogadalom, inkább régészeti lelet. Ott hever valahol a hűtő alján, a fonnyadt rukkolalevél és a tavalyi mustár között, felirattal: „itt élt rövid ideig a rendszeres edzés”. A futócipő újra cipősszekrényben szunnyad, a jógamatrac demonstratívan összetekerve tiltakozik, a naptárban pedig a „mostantól egészségesen” feliratú napokat már senki sem meri megnézni.
Vízkereszt a kijózanodás ünnepe. Amikor rájössz, hogy a „csak hétvégén iszom” valójában egy rugalmas erkölcsi kategória, és hogy a „kevesebb képernyőidő” elv pontosan addig tartott, amíg a családi csoportba meg nem érkezett az első pletyka. A december végén megígért januári önfegyelem ilyenkor csendben elcsomagolja magát, mint egy vendég, aki rájött, hogy túl sokáig maradt, és inkább szó nélkül távozik.
És mégis van ebben valami megnyugtató. Vízkeresztkor nem kudarcot ünneplünk, hanem realizmust. A felismerést, hogy az ember nem rebootolható egy pezsgődugó pukkanásával. Hogy a nagy „új én” helyett marad a régi, kissé gyűrött, de legalább ismerős verzió. És talán pont ez a nap a legőszintébb az egész évben: amikor már nem ígérünk semmit – csak főzünk egy teát, visszavesszük a pulóvert a szárítóról, és belátjuk, hogy az élet nem újrakezdődik. Legfeljebb folytatódik. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése