Volt idő, amikor a magyar politikát még emberek csinálták. Hibáztak, tévedtek, néha hazudtak is, de legalább volt bennük annyi ambíció, hogy mondatokban gondolkodjanak. Ma már ez túlzás lenne. Ma a gondolat felesleges luxus, mint a szmoking a disznóvágáson.
A képen nem politikusok vannak, hanem politikai hangulatjelek. A középső ujj nem gesztus, hanem teljes életmű. Ez az új ideológia: semmit nem tudunk, semmit nem akarunk, de nagyon határozottan mutatjuk. A tartalom ott végződik, ahol az ujj kezdődik.
Ezek nem vitáznak, nem érvelnek, nem képviselnek. Ezek mutogatnak. Mint az óvodában, amikor a gyerek nem tudja elmondani, mi a baja, ezért inkább nyálasan vigyorogva bemutat. Csak itt közpénzből történik, HD-felbontásban.
A nagy elődök még könyveket írtak. Ezek már csak kéztartást gyakorolnak, mert olvasni snassz a TikTok és Instagram világában. Elég a parasztoknak egy ujj is. Amazok történelmet akartak formálni, emezek algoritmust. A politikai örökségből maradt egy gesztus, amit már az ősember is ismert, amikor elfogyott a botja és a szókincse.
Ez nem lázadás, nem bátorság, nem rendszerkritika. Ez a szellemi kifulladás látványos beismerése. Amikor már nincs gondolat, jön az ujj. Amikor nincs mondanivaló, jön a póz. Amikor nincs ember, marad a reflex.
A magyar politika hosszú utat tett meg a beszédektől a bekiabálásig. A programoktól a kéztornáig. A középső ujj lett a végállomás, ahol a gondolat leszállt, és többé nem szállt fel.
Ez már nem közélet. Ez egy rosszul sikerült kézműves foglalkozás, ahol mindenki ugyanazt az egy dolgot tudja megformázni. És azt is büszkén mutogatja, mintha teljesítmény lenne.
A nagy elődök forognak a sírjukban. Ezek meg csak állnak, és mutatnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése