Reggel az ember letudja a kávé-szertartást, azt a kis fekete reményt, ami valójában csak udvariasan jelzi: jó reggelt, barátom, mindjárt mész a porcelán-mélyű gondolkodókamrába. És megy is. A világ rendje ez, egy tapasztalt gyomor és egy megfáradt ország csöndes paktuma.
A politika ugyanez a napi rutin, csak nagyobb edénnyel és több csörömpöléssel. Szaglik, mar, füstöl, de a miénk, a társadalmi emésztés mellékterméke. Mindenki tudja, mi lesz a vége, mégis belehörpintjük újra és újra, mert hát mit tegyünk, ez jut.
Aztán felbukkan néhány lelkes alkimista, akik szerint a régi lötty unalmas, hát tegyünk bele valami újat, kell a változás. Például tejet. Mandulásat, kecskéset, csillámpónisat, igazából mindegy, csak más legyen. Apró szépséghiba, hogy közülük sokan laktózérzékenyek, de ez csupán egy részlet a nagy megújulás szent eufóriájában, egyfajta mellékkörülmény.
És amikor elindul a gyomorkoncert a savanyú tej miatt, az a csikarós-csavarós, büdöslő féle, a csavarodó bélpolitikák, a belső tüntetés, a “miért is ittam ezt meg?” rezgő kórusa, már késő. Mert az új szar mindig csillogóbbnak tűnik, amíg meg nem érkezik a saját lábán – jellegzetes aromával, fájdalmasabb kivitelben, ámde változatlan lényeggel.
A végén pedig ott ülünk a reggeli porcelán-trónon, és rájövünk: sok minden változhat, de a rendszer ugyanoda fut ki. Csak a mellékhatások kreatívabbak. És sokkal fájdalmasabbak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése