Agymenés 723.

Caps Lockkal nem olvad gyorsabban – kis útmutató a hóhisztihez

 

Szakad a hó, fúj a szél, mínusz van, a természet épp teljes műszakban dolgozik, de a kommentmező már üzemzavaros. Nincs letakarítva a járda. A buszmegállóban térdig ér a hó. A villamosmegálló csúszik. Az autópálya áll. És a végső, mindent lezáró érv: „NEM SÓZNAK!” – lehetőleg caps lockkal, mert úgy biztosan gyorsabban olvad, és egyszerre szidva a Fideszt, a Tiszát, a városvezetést, mindent és mindenkit. Mert itt, kérem, már a hóhelyzet is politikai kampánytéma.

 

Kezdjük az elején, mielőtt bárki újra feljelenti a telet. Extrém havazáskor a város és az autópálya nem komfortot gyárt, hanem üzemben tart. Nem az a cél, hogy a járda és a pálya csillogjon, hanem hogy ne omoljon össze az egész. A járda azért havas, mert van belőle több ezer kilométer, és nem egy varázskefével húzzák végig rajta a „tiszta” gombot, hanem emberek és gépek dolgoznak benne, ugyanabban a hóban, amiben te felháborodva totyorogsz, mint tojógalamb. A buszmegálló azért latyakos, mert tízpercenként újrahavazódik, az ott toporgó tömeg péppé tapossa, majd a hideg jéggé fagyasztja, hogy biztos legyen az élmény. A villamosmegálló pedig nem egy udvar, ahová ki lehet borítani egy zsák sót és hátradőlni. Ott sín van, áram van, szűk peron van, sok ember van, ezért minden lassabb, óvatosabb és – sajnos – kevésbé látványos.

 

És akkor a Szent Só. A modern városi mítosz szerint a só egy mindent gyógyító csodapor, amit ha azonnal, mindenhol kiszórnak, megszűnik a tél, kisüt a nap, az aszfalt pedig selymesen simul a cipő alá. A valóság ezzel szemben az a bosszantó apróság, hogy a só kémia, nem hitrendszer. Friss hóra szórva először csinál valami látványosat, majd jön a következő hó, a só és a hó közösen és vállvetve felhígul, a Szent Só elveszti a hatását, és amikor újra lehűl, visszafagy. Az eredmény nem rend, hanem tükörjég, amihez képest a havas járda már-már barátságos. De a sózás legalább látszik, és a látszat sokaknak fontosabb, mint az, hogy működjön.

 

A buszmegállóban állva különösen erős a hit, hogy „ide csak egy kis só kellene”. Tíz perc múlva újra esne rá, húsz perc múlva szét lenne taposva, harminc perc múlva pedig ugyanott állnál, csak most már sokkal veszélyesebb felületen piruettezve. De legalább el lehetne mondani, hogy „sóztak”. A villamosperonon ugyanez a helyzet, csak több árammal és kevesebb mozgástérrel, ezért a „szórják már meg rendesen” típusú tanácsok ott különösen értékesek.

 

És akkor az autópálya, a nagy kedvenc, ahol elvileg „ilyennek nem szabadna megtörténnie”. Amikor az M1 órákra beáll szakadó hóban, az nem azért van, mert valaki elfelejtette bekapcsolni a hókotrókat vagy elzárta a sót a fiókba, esetleg hazavitte magával. Az autópálya nem üres kifutópálya, hanem több tízezer jármű mozgó láncolata. Elég egy kamion, amelyik egy enyhe emelkedőn elveszti a tapadást, megáll keresztbe, és kész a dominó. Mögötte mindenki megáll, előtte senki nem tud eltűnni, a hókotró pedig nem teleportál át a dugó fölött. Közben fúj a szél, jön a hófúvás, a látótávolság eltűnik, a frissen letolt havat visszafújja a szél, a só pedig friss hóban pontosan addig hat, amíg az első pelyhek le nem érnek – vagyis nagyjából semeddig.

 

A „miért nem volt azonnal letolva és lesózva az egész autópálya” kérdés ott válik igazán költőivé, amikor elképzeljük, ahogy egy forgalomban álló, több tíz kilométeres szakaszt csak úgy végigtolnak, miközben folyamatosan esik. Ehhez le kellene zárni, ki kellene üríteni, majd újranyitni, mindezt egy olyan időjárásban, amely percenként visszacsinálja az eredményt, és persze mindenki hisztizik, ha a meleg autó helyett a koszos buszra kell felülnie. Ez nem trehányság. Ez az a pillanat, amikor a fizika közli: nem.

 

Az egész nyafogás mögött egyetlen gondolat van: „nekem most kényelmetlen, tehát valaki hibázik”. Az nem fér bele, hogy extrém időjárásban nincs tökéletes megoldás, csak kevésbé rossz. Hogy ilyenkor nem a járda esztétikája számít, nem az, hogy te autóval eljutsz-e a plázába, hanem az, hogy a mentő és a tűzoltó átjut-e. Nem az, hogy csillog-e az aszfalt, hanem hogy nem csúszik-e össze húsz autó egy kupacba. A nem-összeomlás nem látványos, ezért nem is elégíti ki a kommentelőt.

 

Szóval igen: havas a járda, latyakos a buszmegálló, csúszik a villamosperon, áll az autópálya, és nem, nem sóznak mindenhol azonnal. Nem azért, mert nem tudják, hogyan kell, hanem mert nem varázslók. A hó esik, a szél fúj, a só nem csodapor, és a valóság számára nem kötelesség kényelmesnek lenni. Lehet emiatt nyafogni. A tél ettől még nem fog elnézést kérni.