Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 722.

 


A magyar közéletnek van egy sajátos újrahasznosítási programja. Időről időre előkerül belőle egy régi kellék, leporolják, ráállítják egy rollerre, mögé tesznek egy drága plakátot, és azt mondják: tessék, ez most megint fontos. A szerep ugyanaz, a mondatok rövidebbek, a gondolat pedig továbbra sem érkezett meg.
Most is így történt. A közélet félhomályából előgurult egy politikai relikvia, aki egyszerre szeretne forradalmár lenni és sértett influenszer, de egyik szerephez sem sikerült tartalmat csomagolni. Maradt a gesztus, a póz és a hangos mondat, amelynek hallatán a történelem reflexből kiegyenesíti a hátát.
 
📌 „Minden erőforrásunkat arra fogjuk fordítani, hogy a hozzád hasonló gerinctelen propagandistákat levadásszuk.”
📌
Ez az a pillanat, amikor a szatíra automatikusan félrehúzódik, és átengedi a terepet az emlékezetnek. Mert a „levadászás” nem egy ártatlan szó. Nem publicisztikai fűszer, nem kampánytechnikai metafora. A történelemben ezt a kifejezést jellemzően nem azok használták, akik vitát akartak nyerni, hanem akik ellenfelet akartak eltüntetni.
 
A „levadászás” mindig akkor került elő, amikor már nem számított az érv. Amikor listák készültek, nem programok. Amikor az ellenfél nem tévedett, hanem „kártékony” lett, nem vitázott, hanem „veszélyessé” vált. Ezek a mondatok soha nem a szabadság nyelvén születtek, hanem a legsötétebb politikai vadászleseken.
És mégis, ma mindez egy szerepjáték része. Egy kampányperformansz, amely akkor kerül elő, amikor elfogyott minden más. A fenyegetés ilyenkor nem cél, hanem pótszer. Mint amikor egy üres előadás végén valaki hirtelen ordítani kezd, hátha azt még lelkesedésnek hallják.
 
Pedig volt idő, amikor ezt a figurát komolyan vették. Akkor is inkább külföldön, fényes listákon, ahol a „jövő embere” azt jelenti, hogy még nem kellett elszámolni a múlttal. Akkoriban is nagyjából annyit tudott, mint ma: hangosan beszélni, semmit nem mondani, de sokat mutogatni, és közben elhitetni, hogy ez irány.
 
Az ideológia azóta sem mélyült el, inkább szétmállott, mint egy zsúr után a konfetti a szőnyegen. Színes volt, ragadt, de senki nem emlékszik rá, miért volt ott. Maradt a düh, a póz és a gondolat, hogy ha már figyelem nincs, majd fenyegetés lesz.
 
Most, amikor szűkül a tér és rövidül az idő, jönnek az utolsó mozdulatok. A nagy mondatok, a vadászmetaforák, a kapálózás a reflektorfény felé. Hátha még akad egy új színpad, egy új logó, egy új folyópart, ahol újra el lehet adni ugyanazt a semmit.
 
A nézőtéren ülők pedig nem félnek, csak emlékeznek. Arra, hogy a történelemben mindig rossz jel volt, amikor politikusok vadászatról kezdtek beszélni. És arra is, hogy az ilyen előadásoknak előbb-utóbb vége szokott lenni.
 
Ha pedig a politika végleg kifogy az erőforrásból, ott marad még egy iparág, ahol a körforgás örök, az irány mindig körkörös, és a zaj sosem halkul el: az atommeghajtású, napelemes rollerek világa. Ott legalább nem kell levadászni senkit. Elég menni körbe-körbe.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...