A magyar közéletnek van egy sajátos újrahasznosítási programja. Időről időre előkerül belőle egy régi kellék, leporolják, ráállítják egy rollerre, mögé tesznek egy drága plakátot, és azt mondják: tessék, ez most megint fontos. A szerep ugyanaz, a mondatok rövidebbek, a gondolat pedig továbbra sem érkezett meg.
Most is így történt. A közélet félhomályából előgurult egy politikai relikvia, aki egyszerre szeretne forradalmár lenni és sértett influenszer, de egyik szerephez sem sikerült tartalmat csomagolni. Maradt a gesztus, a póz és a hangos mondat, amelynek hallatán a történelem reflexből kiegyenesíti a hátát.
„Minden erőforrásunkat arra fogjuk fordítani, hogy a hozzád hasonló gerinctelen propagandistákat levadásszuk.”
Ez az a pillanat, amikor a szatíra automatikusan félrehúzódik, és átengedi a terepet az emlékezetnek. Mert a „levadászás” nem egy ártatlan szó. Nem publicisztikai fűszer, nem kampánytechnikai metafora. A történelemben ezt a kifejezést jellemzően nem azok használták, akik vitát akartak nyerni, hanem akik ellenfelet akartak eltüntetni.
A „levadászás” mindig akkor került elő, amikor már nem számított az érv. Amikor listák készültek, nem programok. Amikor az ellenfél nem tévedett, hanem „kártékony” lett, nem vitázott, hanem „veszélyessé” vált. Ezek a mondatok soha nem a szabadság nyelvén születtek, hanem a legsötétebb politikai vadászleseken.
És mégis, ma mindez egy szerepjáték része. Egy kampányperformansz, amely akkor kerül elő, amikor elfogyott minden más. A fenyegetés ilyenkor nem cél, hanem pótszer. Mint amikor egy üres előadás végén valaki hirtelen ordítani kezd, hátha azt még lelkesedésnek hallják.
Pedig volt idő, amikor ezt a figurát komolyan vették. Akkor is inkább külföldön, fényes listákon, ahol a „jövő embere” azt jelenti, hogy még nem kellett elszámolni a múlttal. Akkoriban is nagyjából annyit tudott, mint ma: hangosan beszélni, semmit nem mondani, de sokat mutogatni, és közben elhitetni, hogy ez irány.
Az ideológia azóta sem mélyült el, inkább szétmállott, mint egy zsúr után a konfetti a szőnyegen. Színes volt, ragadt, de senki nem emlékszik rá, miért volt ott. Maradt a düh, a póz és a gondolat, hogy ha már figyelem nincs, majd fenyegetés lesz.
Most, amikor szűkül a tér és rövidül az idő, jönnek az utolsó mozdulatok. A nagy mondatok, a vadászmetaforák, a kapálózás a reflektorfény felé. Hátha még akad egy új színpad, egy új logó, egy új folyópart, ahol újra el lehet adni ugyanazt a semmit.
A nézőtéren ülők pedig nem félnek, csak emlékeznek. Arra, hogy a történelemben mindig rossz jel volt, amikor politikusok vadászatról kezdtek beszélni. És arra is, hogy az ilyen előadásoknak előbb-utóbb vége szokott lenni.
Ha pedig a politika végleg kifogy az erőforrásból, ott marad még egy iparág, ahol a körforgás örök, az irány mindig körkörös, és a zaj sosem halkul el: az atommeghajtású, napelemes rollerek világa. Ott legalább nem kell levadászni senkit. Elég menni körbe-körbe.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése