Van egy pont, ahol a vita véget ér. Nem azért, mert minden kérdés eldőlt, hanem mert az emberi méltóság ott kezdődik, ahol a hangos vélemény elhallgat. A halál ilyen pont. Zárójel, pont, nem felkiáltójel.
Most, hogy Drábik János meghalt, nem az történik, aminek történnie kellene. Nem csend, nem mérlegelés, nem az a fojtott torokszorítás, amit akkor is érez az ember, ha az elhunyttal ezer dologban nem értett egyet. Ehelyett káröröm van.
Ujjmutogatás. Alpári vidám boncolás. Egyesek számára a halál nem vég, hanem alkalom.
Lehet vitatkozni azzal, amit írt. Lehet vitatkozni azzal, amit mondott. Lehet azt mondani, hogy tévedett, hogy rossz következtetésekre jutott, hogy túl messzire ment. Lehet felidézni a múltját, a KISZ-t, a párttagságot, a fordulatokat, az ellentmondásokat. Mindez legitim. Élők között.
De amikor valaki meghal, az már nem vita. Az már vizsga. Arról, hogy képesek vagyunk-e emberként viselkedni akkor is, amikor végre nem kellene nyerni minden egyes kommentcsatában. Amikor nem kellene bizonyítani semmit. Amikor nem számít, kinek volt igaza.
Az, hogy valaki életében kit hogyan nevezett, milyen jelzőkkel dobálózott, nem ad felmentést arra, hogy a halálát ünnepeljük. A sír nem politikai pódium. A ravatal nem kommentmező. A koporsó nem érvelési hiba.
Aki egy halálhír alatt kuncog, aki csak fröcsögni tud és egyéni sérelmeket sorolni, az nem az elhunytat minősíti. Önmagát írja le. Apró betűkkel, de visszavonhatatlanul.
És mintha mindez nem lenne elég, a választások előtti kampány amúgy is bokáig jár a sárban és fekáliában. Plakátok, félmondatok, karaktergyilkosságok repkednek, mint rosszul célzott kövek egy sötét utcában. De van egy határ, amit nem illene átlépni, mert a halál nem kampányeszköz. Ne használjuk már koporsónak a pulpitusokat, és ne ugráljunk mások tetemén csak azért, mert közeleg a szavazás napja, és elborult aggyal bármit meg lehet tenni. Mert ugyan lehet kíméletlen vitát folytatni az élőkkel, lehet keményen szembemenni eszmékkel és múltakkal, de a sír fölött nincs politikai győzelem. Ott csak az marad meg, ki maradt ember akkor is, amikor épp vissza kellett nyelnie szavakat.
Nem tiszteletet kér ez a helyzet. Csak csendet. Egy rövid szünetet a zajban, ahol eszünkbe jut: nem mindenről kell vélemény, és nem minden vélemény után jár taps. Van, amikor az emberség az egyetlen elfogadható reakció. És az nem hangos.
Nyugodjon békében Drábik úr!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése