Mostanában a Facebook úgy döntött, hogy ideje ingatlanvásárlóvá nevelnie engem. Nem kérdezte meg, van-e rá pénzem, kedvem, vagy egyáltalán bármi okom arra, hogy ilyen posztokat akarjak látni. Egyszerűen csak elkezdte tolni elém a hirdetéseket. Sorban. Megállás nélkül. Mint egy digitális ingatlanügynök, aki kávé helyett algoritmust iszik reggelente.
És jönnek a kommentek a posztok alatt. Ó, azok a kommentek. Felérnek egy ingyen kabaré jeggyel, de komolyan.
A panel nyolcadikról, a Bubiv szekrénysor árnyékából megszólal a szakma krémje.
A fotón egy panorámás villa a hegyoldalban, de azonnal jön a verdikt:
– „Hát ez egy túlárazott fos.”
– „Ennyiért már kastélyt vettem volna 2003-ban.”
– „Gagyi burkolat, ízléstelen kőburkolat, proli terasz.”
És ott ülnek, komolyan, szinte könnyezve a szakmai elhivatottságtól. Ők, akik legutóbb a konyhában cseréltek ki egy konnektort, de azóta is megrázza őket a mikró. Ők azok, akik pontosan tudják, hogy mitől értéktelen egy 400 négyzetméteres villa a budai hegyekben. Hiszen érzésre rossz. Márpedig az érzés nem hazudik.
A belvárosi penthouse se menekül. „Túl steril.” „Hideg.” „Nincs lelke.” Mondja ezt az, akinek a nappalijában egy szürke sarokkanapé, egy IKEA Lack asztal és egy harmincéves szobanövény alkotja az enteriőr csúcspontját. De ő érzi. Ő tudja. Ő belül építész.
És persze ott van a végső ítélet, a mindenre jó univerzális mondat: „Ennyi pénzért én nem laknék itt.”
Mintha bárki kérdezte volna.
A Facebook pedig csak tolja tovább. Újabb villa, újabb szakértői testület, újabb kórus a kommentszekció mélyéről. Mindenki ingatlanpiaci guru, lakberendező, statikus és morális iránytű egyszerre. A lakás rossz, a tulaj hülye, az ár felháborító, a világ pedig romokban.
Én meg csak ülök, nézem, és azon gondolkodom: lehet, hogy nem is lakásokat árulnak ezek a hirdetések, hanem tükördarabokat. Amibe mindenki belenéz, és elmondja, miért jobb ő annál, akié az ingatlan, sőt, bárkinél és mindenkinél is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése