Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 727.

 


Mostanában a Facebook úgy döntött, hogy ideje ingatlanvásárlóvá nevelnie engem. Nem kérdezte meg, van-e rá pénzem, kedvem, vagy egyáltalán bármi okom arra, hogy ilyen posztokat akarjak látni. Egyszerűen csak elkezdte tolni elém a hirdetéseket. Sorban. Megállás nélkül. Mint egy digitális ingatlanügynök, aki kávé helyett algoritmust iszik reggelente.
 
És jönnek a kommentek a posztok alatt. Ó, azok a kommentek. Felérnek egy ingyen kabaré jeggyel, de komolyan.
 
A panel nyolcadikról, a Bubiv szekrénysor árnyékából megszólal a szakma krémje.
 
 A fotón egy panorámás villa a hegyoldalban, de azonnal jön a verdikt:
– „Hát ez egy túlárazott fos.”
– „Ennyiért már kastélyt vettem volna 2003-ban.”
– „Gagyi burkolat, ízléstelen kőburkolat, proli terasz.”
 
És ott ülnek, komolyan, szinte könnyezve a szakmai elhivatottságtól. Ők, akik legutóbb a konyhában cseréltek ki egy konnektort, de azóta is megrázza őket a mikró. Ők azok, akik pontosan tudják, hogy mitől értéktelen egy 400 négyzetméteres villa a budai hegyekben. Hiszen érzésre rossz. Márpedig az érzés nem hazudik.
 
A belvárosi penthouse se menekül. „Túl steril.” „Hideg.” „Nincs lelke.” Mondja ezt az, akinek a nappalijában egy szürke sarokkanapé, egy IKEA Lack asztal és egy harmincéves szobanövény alkotja az enteriőr csúcspontját. De ő érzi. Ő tudja. Ő belül építész.
 
És persze ott van a végső ítélet, a mindenre jó univerzális mondat: „Ennyi pénzért én nem laknék itt.”
 
Mintha bárki kérdezte volna.
 
A Facebook pedig csak tolja tovább. Újabb villa, újabb szakértői testület, újabb kórus a kommentszekció mélyéről. Mindenki ingatlanpiaci guru, lakberendező, statikus és morális iránytű egyszerre. A lakás rossz, a tulaj hülye, az ár felháborító, a világ pedig romokban.
 
Én meg csak ülök, nézem, és azon gondolkodom: lehet, hogy nem is lakásokat árulnak ezek a hirdetések, hanem tükördarabokat. Amibe mindenki belenéz, és elmondja, miért jobb ő annál, akié az ingatlan, sőt, bárkinél és mindenkinél is.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...