Öt centi hó esett. Nem öt méter. Nem gleccser, nem új jégkorszak, csak annyi fehér por, amennyit egy tisztességesebb porcukrozás hagy egy bejglin. És mégis: megszólalt a vészcsengő a nemzet lelkében.
A közösségi térben azonnal megjelentek a hókárosultak. Az egyik sikítva követel azonnali, katonai pontosságú takarítást, lehetőleg még azelőtt, hogy a hó egyáltalán eldöntené, leér-e a földre. A másik közli, hogy „ez életveszélyes”, miközben papucsban, sima talpú cipőben, telefonját megállás nélkül nyomkodva csúszkál, majd csodálkozik, hogy a gravitáció nem kérte ki a véleményét.
Közben valaki összetörte az autóját. Nem, nem a hó törte össze. A hó csak ott volt. Csendben. Ártatlanul. Az autót a lendület, a nyári reflexek és a „nekem mindig sikerül” életfilozófia rendezte át egy parkoló szélével és egy másik autóval egyszerre intim gruppen viszonyba.
És persze jön a kórus: hol a város, hol az állam, hol valaki más felelőssége, hogy ő most kénytelen volt lassítani, figyelni, alkalmazkodni. Mintha a tél személyes támadás lenne, nem pedig egy évente visszatérő, előre bejelentett vendég.
A legszebb mégis az, amikor a hó elolvad. Az életképtelenség viszont marad. Várja a következő két centit, hogy újra bebizonyítsa: vannak emberek, akiknek nem az út csúszik, hanem a valóság. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése