Moncsi agymenései

Hogyan legyél Magyar Péter? – A tökéletes önimádat 10 lépésben     (Szatirikus útmutató önmegvalósítóknak és politikai influenszereknek)   Múlt? Törölve. De csak másoké.   Először is, selejtezd le a társadalmi emlékezetet, de csak szelektíven. Saját múltad? Az csak véletlen sodródás volt. Másoké? Nos, ők tudatosan romlottak. Te csak egy naiv kóborló voltál a hatalom tengerpartján, aki egyszer csak rájött, hogy a homokos part valójában mocsár.   Lehallgatás? Az nem bűn, hanem performansz. Rögzíts mindent. Mindenkit. Mindenhol. Egy titkos felvétel mindig jól jön – mint egy tartaléksör egy hosszú kampánynap végén. Sose lehet tudni, mikor kell véletlenül kioldani a biztosítékot.   Ne mondd, csak lebegtesd!   A konkrétum a gyengék sportja. Használj varázsformulákat: „Nem most van itt az ideje...”, „Majd minden kiderül...”, „Tudok valamit, de nem mondhatom el…”. Így a semmiből is lehet breaking news-t csinálni – ez már majdnem kvantumfizika.   Agyha...

Toleranciából ötös?          A toleranciára nevelés nem ott kezdődik, hogy a gyereket leültetjük, és azt mondjuk: „Kisfiam, most beszélgetünk az elfogadásról.” Nem ott, hogy az oviban furcsa, női ruhába öltözött és mesésen sminkelt bácsik táncolnak neki, és nem ott, hogy babakocsiban kitoljuk egy szivárványos felvonulásra a tipegő korút.   Hanem ott, amikor a hároméves kislány megkérdezi: „Miért ül az a bácsi abban a fura kocsiban?”, akkor te nem sietve elhúzod onnan, hanem elmagyarázod, hogy az a bácsi nem tud járni, de ettől még ugyanolyan ember, mint mi, csak egy picit másképp mozog. De oda lehet menni hozzá, és ha te kedves vagy, ő is az. Hogy ha nincs keze, akkor is tud vele játszani, csak kicsit másként, viszont legalább ugyanakkora örömmel.   Ott kezdődik, amikor a négyéves kisfiú először találkozik valakivel, aki nem hallja, amit mond, és te azt mondod neki: „Ő így hallja a világot – figyelj, mutogatással is lehet beszélni!” És ha a gyerek dob ...

A mindenszarizmus dicső győzelme     A mindenszarizmus nem ideológia. Nem mozgalom. Nem is párt. Ez életforma. A mindenszarista ott van mindenhol, ahol van egy kommentmező, egy kocsmai asztal vagy egy kávéfőző, ami túl sokáig főz. Ő nem hisz semmiben, csak abban, hogy minden szar.   Ha esik, az szar, mert elázik a zokni. Ha süt a nap, az is szar, mert meleg van. Ha valaki dolgozik, hülye, a hülye pedig szar. Ha nem dolgozik, naplopó. A politikusok szarok, de az ellenzék is szar, sőt még szarabb, mert ők nem is lopnak ügyesen. A fiatalok hülyék, az idősek meg vén hülyék. Ergó szarok.   A mindenszarista a pesszimizmus Michelin-csillagos séfje. Ő nem csak keserű, ő gourmet módon gyűlöli a világot. Sokan azt hiszik, hogy őt meg lehet győzni. Hibáznak! Mert akkor a mindenszarista azt mondaná: Na, most még nagyobb szar lesz, mert ez gyanús.   Ő nem örül. Ő nem remél. Ő előre lehúzza a jövőt is a vécén.   De van ebben egyfajta nyugalom. Aki szerint minden szar, a...

Keserédes szösszenet – az ötszáz forint súlya     Volt idő, amikor az ötszáz forint nem csak pénz volt. Súlya volt. Nem a pénztárcámban, hanem a mellkasomban nyomta a levegőt. Mert ha épp volt – akkor talán jutott egy kiló kenyér, pár kifli, egy doboz tej. És ha nem volt? Akkor nem a könyvek hiányoztak. Nem a sorozatok, nem az inspiráló idézetek vagy az új ruhák. Hanem az étel. Az, amit a gyerekeim tányérjára kellett volna tenni. Nem az fájt, hogy nem rendelhettem minden héten csomagot, nem fizettem postaköltséget, nem volt részem apró meglepetésekben. Az fájt, hogy számolnom kellett a krumplit. Hogy egy doboz margarin három napig kellett tartson. Hogy a „mi legyen vacsorára?” kérdés nem gasztroötletelés volt, hanem fejben vívott harc az üres hűtő polcai felett.   A könyvek mindig ott voltak a lelkemben. De akkoriban a gyerekeim gyomra fontosabb volt az én lelki táplálékomnál. Mert lehet egy anya álmodozó, lehet olvasott, lehet művelt. De ha a gyerek éhes, akkor nincs mes...

„Szeretetország – pszichodráma öt felvonásban”     Volt egyszer, hol nem volt egy gyönyörű, napsütötte ország, ahol a szivárvány nemcsak az eső után jelent meg. A lakói mosolygósak voltak, a levegőben pacsirták daloltak és frissen sült kakaós csiga illata lebegett. A boltokban sose fogytak ki a fagyiból, és még az adóhatóság is jókedvűen kacsintott a polgárra, már ha éppen nem csaltak az adóval. Mindenki a plázákban, a nagy áruházakban verte el a pénzt hétvégén, nyáron tömött sorokban utaztak pihenni, nyaralni, és a repülőterek is csúcsra jártak.   Ez volt Szeretetország. Legalábbis az álomban.   Aztán jött Ő. A PártVezető. Aki szerint ez így túl… túl... örömteli.   „Túl sok a boldog ember” – motyogta egy reggel a tükörbe. „Ez gyanús. Valamit tenni kell.”   És kinyilvánította, mi lesz, ha ő lesz hatalmon Először csak apró dolgokkal kezdte: mindenkit ellenséggé nyilvánított, aki túl hangosan nevetett vagy aki nem nevetett az ő viccein. Majd nemzetbiztonsági ...

„Napszemüveg mögött a nemzet sorsa”  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy politikus, akinek a legfontosabb kormányzati eszköze nem a törvény, hanem az Insta-filter volt. Ő nem a Parlamentben dolgozott, hanem a „történetem ma” szekcióban. Ott vívta meg a csatáit – hol a hajnalban készített kávéval („A hazáért ébren!”), hol a naplementében futott félmaratonnal („Csak előre, mint a nemzet!”), esetleg egy jó szögből ellőtt szelfivel a turul szobor tövében („Őseink örökségét visszük tovább – #küzdelem #haza #napszúrás ”).   Ez a típusú politikus nem dönt, hanem posztol. Minden lépését gondosan dokumentálja, mintha a történelemkönyveket máris a saját galériájában írná. A szerkesztésnél csak a szándék nagyobb: legyen ott egy kis derítőfény, egy kis bokeh, és egy jó adag demagógia. Minden képhez jár egy frappáns idézet, lehetőleg saját kútfőből, ami félúton van Arany János és egy wellness szálló hűtőmágneses bölcsessége között. („Ha nincs út, csinálunk egyet – különösen, ha ...

Pletyka és a kicsik – avagy egy kedves tacskótörténet     Egyszer volt, hol nem volt, egy hosszú, lefetyfülű, fekete, virgonc kis kutyalány, akit Pletykának hívtak. Ő volt a társaság lelke, a séták csillaga, a kanapék suttogó kis ördöge – és természetesen: egy igazi babatacskó.   De az idő múlik, a tappancsok nőnek, és bizony eljön az a nap is, amikor a babatacskóból… mamatacskó lesz! Így történt ez Pletykával is. Egy szép nyári reggelen kezdődőtt – pont, amikor a rigók kicsit hamiskásan daloltak es Rudi kutya pillangókergetésbe kezdett – Pletyka világra hozta az első kis almát. Apró, nyöszörgő, hurkás tacsigyerekek kukacoltak körülötte, ő pedig olyan büszkén morrantgatott, mint egy tengerészkapitány, aki végre hazaért.   És itt lép színre Rudolf. Nem, nem a télapó rénszarvasa, hanem a ház úrfi-tacskója, aki fizikailag sajnos nem lehetett apuka, de lelkileg annál inkább annak érezte magát. Amikor meghallotta a kicsik nyikorgását, azonnal odaszaladt, szemei csillogt...

Rajmund, a BMW-s kiskirály       Ha Géza a sztráda-Buddha, akkor Rajmund a közlekedés hadistene – a belső sávok, villogások és gázfröccsök istenadta bajnoka. Ő nem közlekedik. Ő ural.   Rajmund 160-nal érkezik, és ha te történetesen a belső sávban vagy, hát jobb, ha már előre tudod: ez nem a te sávod. Ez az ő sávja. Ezt a sávot vérrel, verejtékkel és hitelre vett BMW-vel szerezte.   Az index? Az gyávaság. A gyengék játékszere. Rajmund már rég kiszereltette, nehogy véletlenül emberi viselkedésre vetemedjen és megpöccintse. Egy igazi férfi nem kér engedélyt a sávváltásra, hanem belevág, mint kés a francia salátába.   Ha nem húzódsz le, Rajmund villog. Ha nem érted a villogást, dudál. Ha még mindig ott vagy, jobbról előz, majd rádhúzza a kormányt, mert így tanítja meg neked: a sáv nem jog, hanem kiváltság.    És ha netán valaki 162-vel megpróbálja őt letolni? Na, akkor jön a büntetőfékezés, mintapályás kivitelben. Mert ő nem csak gyors, ő morálisan i...

Géza, az utak királya       Valahol Magyarország sztrádáin, ahol a felezővonal is csak megszokásból létezik, ott cammog Géza — az utak koronázatlan királya. Ő nem siet. Nem, kérem szépen. Ő halad, méltósággal, 92-vel a belső sávban. Mert ott a helye. Mindig is ott volt, amióta Gizi nénivel megvették a 1200-as Skodát. Géza a belső sávra született.   A KRESZ? Az csak ajánlás. Olyasféle, mint a táblák a természetvédelmi területen: „Kérjük, ne tépje le a virágot."   De ha mégis leszakad, hát istenem, virág még nő. Sáv az meg van bőven. Gézának meg múltja van: a Trabantos időkben még villogtak neki, mert menő volt és akkoriban ez volt a lájk jel. Most is villognak, csak valahogy idegesebben.   De Gézát nem lehet siettetni. Ő az autópálya Buddhája. Az idő neki dolgozik. Ha valaki rátol, ő csak még lassabban gurul, egy kis fék, csak hogy tanuljon az ifjú titán, hogy nem mindig a lóerő győz, hanem néha a bölcsesség.   És ha valaki megelőzi jobbról? Hát, az e...

A háztömbben, ahol lakunk, van egy csomó erkély. Jó, nem túl nagyok, de mégiscsak erkélyek. Nem kilépésre sem elég franciaerkély, ahová jó esetben egy szék, ha elfér, hanem igazi erkély. Ráadásul parkra, zöldre néz, nem betontömbre, aszfaltra.     Amit nem értek, hogy az emberek semmire sem használják az erkélyeiket. Jó esetben raktárként funkcionál, ott parkol a bicikli, a létra, mindenféle limlom.    Üres, kihalt, mintha élet sem lenne az ablak-ajtó mögött.   Amikor körfolyosós belvárosi házban laktunk, mindig vágytam arra, hogy bár lenne egy kicsike privát szférám, kinn, a levegőn. Egy hely, ahová kiülhetek olvasni, vagy akár csak a facebookot nyomkodni, kávézni, vagy egy kis virágot ültetni. Amikor ide költöztünk, az első, amibe beleszerettem, az erkély volt. Alig vártam a jó időt, hogy végre belakhassam. De igazi otthon ez a rész idén lett. Ám a teljes tömbben alig három-négy olyan kicsiny erkélyt látok, ahol élet van. Bármilyen életjel, nyom, hogy ott embe...

Je suis Minden, Je suis Semmi – avagy a Szolidaritás Hősei         Van egy különleges alfaja az emberiségnek, akiket nem érdekel sem földrajz, sem történelem, sem kontextus – csupán a profilképük sarka. Oda ugyanis minden tragédia szivárványa, fekete gyásza vagy piros-fekete-zöld-fehér-kék-sárga árnyalata odafér. Ők azok, akik Je suis bármi és Pray for akármi – attól függően, hogy épp mi trendel a világfájdalom ranglistán.   Történt valami távoli, bonyolult geopolitikai konfliktus? Nem baj! Nem kell érteni, elég a zászló. A háromperces Google-keresés után jöhet is a komment:   "Szörnyű, ami történt. Je suis Kék-Sárga-Magenta. "   Ők nem olvasnak, nem kérdeznek, csak érzik. Érzik, hogy valami baj van, és az ő morális kötelességük az online világ egyensúlyát helyreállítani egy újabb átlátszó zászlócskával, amely úgy lengedez a profilképen, mint erkölcsi iránytűjük lobogója – sajnos észak nélkül.    A modern világ hősei már nem kardot rántanak, ...

Tarhások a zero waste csoportok mélyén – avagy amikor az ingyen tarhálás a lélek fekete lyuka       Az ingyenes zero waste csoportok igazi rémei nem a szemétre való tárgyak, hanem a tarhások. Ők azok, akik nem azért szedik össze az üres zacskót, mert törődnek a környezettel, hanem mert valami mélyebb hiányt próbálnak pótolni — csak épp teljesen rossz helyen.   Mert az ingyen tarhálás mögött gyakran nem más áll, mint a kontrollvesztéstől való félelem, a bizonytalanság, vagy akár az önértékelési válság. Aki képtelen kérni, az tarhál; aki képtelen adni, az elfogad; aki fél az elutasítástól, az mindent begyűjt, mintha holnap tényleg éhen halna. És így az ingyenélő tarhásból lesz az a figura, aki bármit elvesz, amit csak lehet, függetlenül attól, hogy szüksége van-e rá, vagy sem.   De nem áll meg itt a dolog: miután ezek a „zsákmányok” a kezükbe kerültek, sokan piacon árulják tovább a lelketlenül összeszedett holmit, mintha egyfajta mentális raktárból szabadulnának m...

A Lángosdráma és a Szójalatte-eposz      Belpesti barátunk, Zsombor – akinek a francia bulldogját Camembert-nek hívják, és csak biodobozos, kézműves pisztáciás kutyatápot hajlandó megenni – idén is elzarándokol a magyar rögvalóság Mekkájába: a Balatonra.   Ám ahogy megérzi a hekk és naptej illatát, megbotlik az igazságtalanság egyik legsúlyosabb formájában: az 1400 forintos lángosban.   – Ez FELHÁBORÍTÓ! – visítja, miközben már gépeli is a sztorit Instagramra, természetesen #balaton #drága #rablás hashtagekkel. – A dolgozó nép hogy engedheti ezt meg magának?! A kapitalizmus végjátéka ez, barátaim!   Miközben Zsombor filozofikus mélységekbe merül a posztkapitalista  strandgasztronómia igazságtalanságairól, felvillan emlékezetében a tegnapi boldog reggel Budapesten, amikor is a belvárosi dizájnkávézóban, ahol a barista – aki valójában performanszművész, csak most épp művészeti szünetet tart valamiféle kiégés okán– mosolyogva nyújtotta át neki az 1400 ...

„Szívem szerint posztolnám” – avagy egy 10 hónapos #influenzás kisgyermek panaszai       Tologatják. A kerekek surrognak a járdán, ahogy anyuka egy kézzel egyensúlyoz – ugyanis a másikkal görget. A babakocsi rázkódik, de a kijelző stabilan világít a pici ölében: egy hang nélküli rajzfilm már negyedszer játssza le ugyanazt a jelenetet, és a baba, mint egy kis mesterséges intelligencia, már reflexből nevet a megfelelő pillanatban.   Anyuka közben multitaskol: az ujjai tapasztalt gyorsasággal osztanak meg fürdőzős fotót a gyerekről, #habparty #elsőfürdés #babaszépségverseny , közben a kommentek alatt igyekszik minél gyorsabban visszaszívecskézni a „de cuki ” típusú bókokat. A baba bőre még alig szokott hozzá a világhoz, de már online jelenlétet épít, hiszen a mami a virtuális világban digitális tartalomkészítő, akármit is jelentsen ez.   A játszótéren más babák is ülnek – csendes, pixelbe fagyott társaság. Nincs sírás, nincs zaj, csak a tompa zene a fülhallgatób...

A CSOK-os nemzedék virágzása       Volt egyszer egy ország, ahol a gyerek nem ajándék volt, hanem befektetés. Pontosabban: ingatlanhoz kötött állami támogatás. Nem sírt sokat senki, csak néha az újszülöttek, és gyakorta az a családi kassza, amibe már nem fért több rezsi.   A kis CSOK-os babák úgy jöttek a világra, mint a muszájvirágok a panelház tövébe. Anyu és apu szeretetből is összeölelkeztek néha, de a kalkulátor mindig ott kattogott a háttérben: „Ha most szülünk, az 10 millió plusz! Ha kettőt, akkor 15! A harmadiknál meg már a nagyi is beköltözhet az új tetőtérbe!”   És megszülettek. Kicsik voltak, rózsaszínűek, és nem érdekelte őket a négyzetméterár.   Nőni kezdtek. Nem volt rájuk túl sok idő, hiszen apu túlórázott, anyu visszament dolgozni, a hiteleket fizetni kellett, este meg járt a sör és a Netflix sorozat a fáradt szülőknek. Az állam boldogan hátradőlt, hiszen a demográfia papíron dübörgött, mint a betonkeverő a friss lakóparkban.   A CSOK-o...

Temu-vásárlók Anonim Gyűlése – első ülés a harmadik LED-es kulcstartó után        (A terem sötét, de mindenki világít valamilyen értelmezhetetlen kütyüvel. Egyikük fején tappancsos masszírozó sisak, másikuk ölében USB-s mini akvárium. Az asztalon rovarriasztós karkötők és kék LED-es fogfehérítő.)   Katalin (csoportvezető, 41, egykor könyvtáros):   – Üdvözöllek benneteket a Temu-vásárlók Anonim gyűlésén. Aki most van itt először, ne féljen, mindannyian végigmentünk ezen. A tagdíjat elengedtük – elvégre ingyen szállítással jöttök. (Nevetés.) Talán kezdjük egy bemutatkozással!   János (53, háromszoros aranyszintű felhasználó):   – Sziasztok, János vagyok, és… Temu függő. – Szia, János! – Az első rendelésem egy hajlítható banántartó volt. Azt mondtam, "ez vicces". Aztán jött a pók alakú telefonállvány, a napelemes béka, ami brekeg, ha süt a nap. Mostanra a nappalim úgy néz ki, mint egy olcsó sci-fi háttérdíszlet. (Elismerő hümmögés.) Erika (28, egyete...