Rudolf, a lepkevadász tacskó viszontagságai
Rudolf egy tacskó de nem akármilyen: ő a környék egyetlen hivatalos lepkevadásza. Az önjelölt címért sosem versenyzett senkivel, egyszerűen csak elhatározta, hogy a lepkéket meg kell regulázni, mert túl szabadon csaponganak.
És különben is, mi az, hogy egy állatnak szárnya van?! Ez Rudolf szerint súlyos kihágás.
Reggelente, amikor a nap első sugarai besütnek a muskátlis teraszra, Rudolf már bevetésre készen állt. Fél centis lábait feszesen tartva, bajszát komolyan rezegtetve figyeli a kert fölött röpködő gyanús objektumokat.
Csakhogy van egy... probléma.
Őszibarack, a feketerigó.
Őszibarack (ne kérdezd, miért hívják így – Rudolf szerint ez is gyanús) a kert fáján lakik, és élete céljául tűzte ki, hogy Rudolfról soha, de soha ne lehessen egyetlen, nem elmosódott fotót is csinálni.
– Na mi van, kommandós úr, ma hány lepkét tartóztattál le? – rikácsolta egy reggel a fenyőfa csúcsáról.
– Csak csendben, madár! – vakkantotta Rudolf, miközben egy káposztalepke után lopakodott, a hasán csúszva, mint egy négylábú fűalattjáró.
De abban a pillanatban Őszibarack vidáman kiáltotta: „LEPKE JOBBRÓÓÓL!”, mire a lepke ijedtében balra fordult, Rudolf pedig arccal belecsúszott a locsolókannába.
Egy másik napon, amikor Rudolf végre sikeresen becserkészett egy különösen szemtelen nappali pávaszemet, Őszibarack rázendített:
– Nézd, hogy repül, mint a szél,
Rudolf meg csak csusszan fél!
Rudolf csak morrantott, de belül megsértődött. A napot fűcsomó-szintű méltóságban, de sáros füllel zárta.
Mindezek ellenére, minden reggel újra próbálkozik, mert bár a lepkék csintalanok, és a feketerigók csipkelődőek, Rudolf tudja, pontosan tudja: hősnek lenni nem mindig látványos. Néha csak annyi, hogy újra felkelsz, és megpróbálod megugrani a muskátlis ládát es megugatni a postát. Mert a lepkék és a feketerigók úgyis jönnek és újabb fontos feladatot adnak. Akkor is, ha tegnap megint a bokorban landoltál.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése