Tarhások a zero waste csoportok mélyén – avagy amikor az ingyen tarhálás a lélek fekete lyuka
Az ingyenes zero waste csoportok igazi rémei nem a szemétre való tárgyak, hanem a tarhások. Ők azok, akik nem azért szedik össze az üres zacskót, mert törődnek a környezettel, hanem mert valami mélyebb hiányt próbálnak pótolni — csak épp teljesen rossz helyen.
Mert az ingyen tarhálás mögött gyakran nem más áll, mint a kontrollvesztéstől való félelem, a bizonytalanság, vagy akár az önértékelési válság. Aki képtelen kérni, az tarhál; aki képtelen adni, az elfogad; aki fél az elutasítástól, az mindent begyűjt, mintha holnap tényleg éhen halna. És így az ingyenélő tarhásból lesz az a figura, aki bármit elvesz, amit csak lehet, függetlenül attól, hogy szüksége van-e rá, vagy sem.
De nem áll meg itt a dolog: miután ezek a „zsákmányok” a kezükbe kerültek, sokan piacon árulják tovább a lelketlenül összeszedett holmit, mintha egyfajta mentális raktárból szabadulnának meg, és közben nem veszik észre, hogy pont azt az örömet, az az egészséges kontrollérzést, amit az adás és közösség adhatna, eladják egy marék apróért.
A tarhás nem egyszerűen egy „ingyenélő”, hanem egy ember, aki valamiben elveszett – csak a hiányt az anyagi javak ingyenességével próbálja betömni. Ez a viselkedés nem szimplán idegesítő, hanem egy figyelmeztetés a közösségnek: ha nem figyelünk egymás mentális állapotára, akkor még a legjobb szándékú mozgalom is átalakulhat önző zsákmányszerzéssé.
Szóval, miközben harsogunk a tarhások ellen, nem árt néha belegondolni, hogy a „tarha” mögött néha fájdalom és elveszettség van – csak sajnos az ingyenesség már nem gyógyít, csak szétmállasztja az értékeket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése