Agymenés 185.

Rudolf, a cica-kommandós

 

 

 

Rudolf, a barna tacskó immár nemcsak lepkevadász és alagútépítő, hanem a kert hivatalos cicaügyi biztosává is előlépett.

 

A szabályai egyszerűek:

 

Milka, a lila nyakörves, puha bundájú, plüss-szívű házimacska: TILOS ZAVARNI.

Minden más macska: ÉRKEZÉSTŐL SZÁMÍTVA 3 MÁSODPERCÜK VAN A TERÜLET ELHAGYÁSÁRA.

 

Milka cicát Rudolf különösen érdekesnek találja. A Garfield-szerű lusta, de kedves cica legánsan sétál a kertben, mintha kis balettcipőben járna, és sosem kerget lepkét. Ez teljesen érthetetlen Rudolf számára, aki néha csak ül a bokor mögött, és figyeli, mit művel a macskamatróna, hogyan mosakszik Milka méla nyugalonmban egy napsütötte kőlap tetején.

 

– Milyen lény ez? – gondolta. – Nyilván magasabb rangú lehet nálam. Lehet, hogy valami misztikus kertmesternő?

 

De a probléma sosem Milka. Hanem a többiek.

 

Az „ellenséges macskaegységek” ugyanis rendszeresen megpróbálják bevenni a kerítést. Jönnek a szomszédból, végig a kerítés hosszában, a fáról, vagy csak úgy, lazán végiglépkednek a kerten, mintha csak az övék lenne.

 

Rudolf ilyenkor megvadul. A hátsó udvar földje úgy remeg, mint egy szőrgombóc-vulkán kitörése előtt.

 

– NEM! EZ! MAGÁNTULAJDON! – üvölti, vagy legalábbis valami hasonlót, persze tacskónyelven.

 

A macskák meg ilyenkor csak ülnek ott fenn, és nézik, ahogy Rudolf lent köröz alattuk, mint egy túlpörgött rakétás radar. Az egyik pökhendi szürke példány egyszer még ásított is. Micsoda pofátlanság!

 

A gyerekek ilyenkor nevetve próbálják visszahívni Rudolfot, ugyan, hagyja már a macskákat, de ő süket a hívó szóra. Hiszen ő az, aki egyszenmélyben védi a békét, a földet, a muskátlit, a lepkéket és... Milka méltóságát.

 

Egy nap, amikor egy vörös foltos macska már a grillrácson pihentette a mancsát (!), Rudolf hirtelen megállt, hátranézett Milka cicára, aki csak csendben ült a diófa tövében.

 

Milka lassan rápislantott, mint ha azt mondaná:

– Megengedem.

 

Ez elég is volt. Rudolf ugrott, ugatott, futott, csúszott, és a betolakodó, behatoló macska olyan gyorsan távozott, hogy még az árnyéka is csak pár másodperc múlva követte.

 

A kert ismét biztonságos volt. Rudolf pedig leheveredett Milka mellé, tisztes fél méteres távolságban tőle, akárcsak egy hős testőr, akinek az a dolga, hogy semmit ne zavarjon meg.

 

Milka ekkor felnézett rá, lusta mozdulattal emelve fejét, és csendesen nyávogott egyet, mintha azt mondaná:

 

– Jó. Ma megfeleltél.

 

Rudolf elmosolyodott. Legalábbis magában. A bajsza rezgett és várta az újabb kihívásokat. Mert egy vérbeli tacskó figyelme soha nem lankadhat.