„Szeretetország – pszichodráma öt felvonásban”
Volt egyszer, hol nem volt egy gyönyörű, napsütötte ország, ahol a szivárvány nemcsak az eső után jelent meg. A lakói mosolygósak voltak, a levegőben pacsirták daloltak és frissen sült kakaós csiga illata lebegett. A boltokban sose fogytak ki a fagyiból, és még az adóhatóság is jókedvűen kacsintott a polgárra, már ha éppen nem csaltak az adóval. Mindenki a plázákban, a nagy áruházakban verte el a pénzt hétvégén, nyáron tömött sorokban utaztak pihenni, nyaralni, és a repülőterek is csúcsra jártak.
Ez volt Szeretetország. Legalábbis az álomban.
Aztán jött Ő. A PártVezető. Aki szerint ez így túl… túl... örömteli.
„Túl sok a boldog ember” – motyogta egy reggel a tükörbe. „Ez gyanús. Valamit tenni kell.”
És kinyilvánította, mi lesz, ha ő lesz hatalmon Először csak apró dolgokkal kezdte: mindenkit ellenséggé nyilvánított, aki túl hangosan nevetett vagy aki nem nevetett az ő viccein. Majd nemzetbiztonsági kockázat lett szerinte, aki túl sok színt hordott, vagy éppen túl keveset. A szeretet helyett jött a „megmondás”, az „összefogás” helyett a „takarodás”. A reggeli hírekben már nem volt helye macskáknak, csak árulóknak.
Mert a PártVezető nem értette, hogy a nép öröme nem ellene van. Ő azt hitte, ha neki savanyú a világ, akkor mindenkinek az legyen. Ha ő nem tud szeretni, más se szeressen. Ha neki nincs béke a fejében, akkor a nemzet se alhat nyugodtan. A szeretet szerinte olyan, mint a plakátkampány: gyanús, ha túl sok van belőle, biztos valaki pénzeli.
És így lett Szeretetországból Gyanakvófölde. Egy hely, ahol már az is forradalmi tett, ha valaki csak annyit mond: „Szép napot!”
De ne aggódjunk – hiszen a PártVezető is csak jót akar. Magának. Csak valahogy útban vagyunk neki mi, a szeretettel. És a józan ésszel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése