Sok mindenre megtanított a tömegközlekedés. Például arra, hogy nekem nem kell félreállnom. Hogy nem azzal teszek jót, ha mindig én állok félre mások útjából.
Sokan csak mennek, rohannak előre, leszegett fejjel, övék a világ, a rohanásuk a legfontosabb, átgázolnak mindenen és mindenkin. Én megállásra késztetem őket, mert nem állok félre az útjukból és nem engedem őket szabadjára száguldásukban. Mertha már megállnak, megtorpannak a nagy rohanásban, fel is kell nézniük, ha máshová nem, legalább a szemembe. Belenéznek, ki ez a szemtelen, aki nem állt félre az útjukból, pedig nekik a rohanás alanyi jogon jár, és akkor talán kiolvasnak onnan valamit.
Persze nincsenek illúzióim, mindenkit nem taníthatok, csak remélem, tanulnak tőlem. Mondjuk türelmet és toleranciát, azt, hogy néha nem árt felfelé is nézni, mert az égből potyogó piros télapókat is csak akkor veheted észre.
Ahogy tanul tán az a középkorú nő is, akivel fél percig álltunk egymással szemben, várva, ki tér ki a másik útjából. Tanul az a lány, akinek kivettem a füléből a fülhallgatót és suttogva közöltem vele, engem zavar az üvöltő tuc-tuc. És tanul az, akinek megmutattam, mikor kell félreállni, és kicsit odébb raktam a metróajtóból a könyvével együtt. Mert néha olyan helyzet is van, amikor utat kell engedni.
A lányom sokszor mondja, miért nem engedek utat másoknak. De hát félreállok én, ha idős néni kapaszkodik a lépcsőn, ha kismama jön a babakocsival, amikor nem akarok még leszállni, de útban vagyok az ajtóban, mindig, amikor kell, amikor úgy érzem, nekem kell utat engednem. De sosem, ha valaki csak rohan. Nem kell rohanni. Az életben mindennek oka van, annak is, ha késünk valahonnan. Elaludtunk? Fel kell vállalni, nem rohanni, az aszfaltot nézve és másokon átgázolva. Nem jött a busz? Majd jön másik, az is ugyanoda visz. Oka van, hogy csak azt értük el, csak arra fértünk fel.
Senki nem mosolyog. Nincs élet az emberekben, mert annyira rohannak, hogy nincs idejük élni és meglátni a szépet. Ha csak egynek segítettem azzal, hogy nem álltam el az útjából, már megérte.
Úgyhogy ha találkozunk a metrón, villamoson, buszon, és félreraklak az ajtóból, ha nem állok el az aluljáró lépcsőjén az utadból, ne dühöngeni kezdj. Inkább nézz fel, először a szemembe, utána még feljebb, hátha a szürke aszfalton kívül végre mást is észreveszel az életből.
Sokan csak mennek, rohannak előre, leszegett fejjel, övék a világ, a rohanásuk a legfontosabb, átgázolnak mindenen és mindenkin. Én megállásra késztetem őket, mert nem állok félre az útjukból és nem engedem őket szabadjára száguldásukban. Mertha már megállnak, megtorpannak a nagy rohanásban, fel is kell nézniük, ha máshová nem, legalább a szemembe. Belenéznek, ki ez a szemtelen, aki nem állt félre az útjukból, pedig nekik a rohanás alanyi jogon jár, és akkor talán kiolvasnak onnan valamit.
Persze nincsenek illúzióim, mindenkit nem taníthatok, csak remélem, tanulnak tőlem. Mondjuk türelmet és toleranciát, azt, hogy néha nem árt felfelé is nézni, mert az égből potyogó piros télapókat is csak akkor veheted észre.
Ahogy tanul tán az a középkorú nő is, akivel fél percig álltunk egymással szemben, várva, ki tér ki a másik útjából. Tanul az a lány, akinek kivettem a füléből a fülhallgatót és suttogva közöltem vele, engem zavar az üvöltő tuc-tuc. És tanul az, akinek megmutattam, mikor kell félreállni, és kicsit odébb raktam a metróajtóból a könyvével együtt. Mert néha olyan helyzet is van, amikor utat kell engedni.
A lányom sokszor mondja, miért nem engedek utat másoknak. De hát félreállok én, ha idős néni kapaszkodik a lépcsőn, ha kismama jön a babakocsival, amikor nem akarok még leszállni, de útban vagyok az ajtóban, mindig, amikor kell, amikor úgy érzem, nekem kell utat engednem. De sosem, ha valaki csak rohan. Nem kell rohanni. Az életben mindennek oka van, annak is, ha késünk valahonnan. Elaludtunk? Fel kell vállalni, nem rohanni, az aszfaltot nézve és másokon átgázolva. Nem jött a busz? Majd jön másik, az is ugyanoda visz. Oka van, hogy csak azt értük el, csak arra fértünk fel.
Senki nem mosolyog. Nincs élet az emberekben, mert annyira rohannak, hogy nincs idejük élni és meglátni a szépet. Ha csak egynek segítettem azzal, hogy nem álltam el az útjából, már megérte.
Úgyhogy ha találkozunk a metrón, villamoson, buszon, és félreraklak az ajtóból, ha nem állok el az aluljáró lépcsőjén az utadból, ne dühöngeni kezdj. Inkább nézz fel, először a szemembe, utána még feljebb, hátha a szürke aszfalton kívül végre mást is észreveszel az életből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése