Elgondolkodtam azon, mi lenne, ha egyszer a fészbukon keringő sok "nagyszerű" képet - persze idézetekkel és versekkel, okosságokkal és butaságokkal ellátottakat - összegyűjtenénk egy külön oldalon. Némelyeknek olyan sok idejük van giccseket és elborzasztó nyálas semmiket gyártani, hogy komolyan irigylem őket. Miből és hogyan élnek, ha erre van idejük és energiájuk?
Nem csoda, hogy fogy a nemzet. Ülünk a gép előtt, püföljük a klaviatúrát és azt hisszük, az a szép, amit a barátok (?) megosztanak a nagy arckönyvben. Attól vagyunk jó anyák, hogy belépünk a "jóanya-csoportba" vagy megosztogatjuk a "jóanya-oldal" képeit. Attól leszünk barátok, hogy bejelölünk valakit és telerakjuk az oldalát szívecskékkel, virágokkal és persze mindenkit időben felköszöntünk a születésnapján.
Azt hisszük, Wass Albert verse attól szép, ha egy giccsesre fotoshopozott hegy képére tesszük rá. Hogy a kislány képe csak akkor lesz szép, ha mellé sziruposan csöpögő szavakat írunk a szeretetről. Hogy az anyák napja és a gyereknap csak attól tökéletes, ha vagyont költünk virágra és vidámparkra.
Pedig a nemzet éppen ettől fogy. Mert nem vesszük észre a pipacs és a levendula szépségét, nem heveredünk mellé és öleljük át egymást. Mert nem a kislány szemében rejlő szépséget figyeljük, azt a sok érzelmet, ami benne van, csak azt látjuk, vajon milyen idézet mutatna jól mellette a fészbukon.
Már a pipacs sem azért szép, mert a piros és a zöld kontrasztja vonzó, nem azért, mert a miénk, hanem mert mellé írtunk valami okosságot.
Elmegyünk minden mellett, leszegett fejjel, hiszen megszoktuk, a monitorra csak egy bizonyos magasságig kell felemelni a fejet és a szemet. A látóhatár beszűkül és hiába száll rád egy katicabogár, már észre sem veszed, hiszen az már kiesik a monitor-perspektívából.
Sírsz, hogy sivár az életed, de mikor a párod átölelne, még gyorsan egy kommentet kell dobnod. Ha a gyermeked sétálni vágyna, pont csetelsz egy jóbaráttal, és nem indulsz el kirándulni, mert még lemaradsz valami fontosról.
Szomorú vagy, mert eltűntek a lovagok és a vitézek életed meséjéből, pedig hidd el, ott vannak. Csak éppen nem díszes egyenruhában, ünnepi vacsorákon, ál-lovagiasságot hazudva, közben hátba szúrva, hanem munkától piszkosan, de szeretettel teli szívvel, kéretlenül is mindig melletted állva.
Hogy miért nem veszed észre? Belépett az életünkbe egy másik, új kifejezés is: a monitor-perspektíva. Addig látsz és nem tovább.
Nem csoda, hogy fogy a nemzet. Ülünk a gép előtt, püföljük a klaviatúrát és azt hisszük, az a szép, amit a barátok (?) megosztanak a nagy arckönyvben. Attól vagyunk jó anyák, hogy belépünk a "jóanya-csoportba" vagy megosztogatjuk a "jóanya-oldal" képeit. Attól leszünk barátok, hogy bejelölünk valakit és telerakjuk az oldalát szívecskékkel, virágokkal és persze mindenkit időben felköszöntünk a születésnapján.
Azt hisszük, Wass Albert verse attól szép, ha egy giccsesre fotoshopozott hegy képére tesszük rá. Hogy a kislány képe csak akkor lesz szép, ha mellé sziruposan csöpögő szavakat írunk a szeretetről. Hogy az anyák napja és a gyereknap csak attól tökéletes, ha vagyont költünk virágra és vidámparkra.
Pedig a nemzet éppen ettől fogy. Mert nem vesszük észre a pipacs és a levendula szépségét, nem heveredünk mellé és öleljük át egymást. Mert nem a kislány szemében rejlő szépséget figyeljük, azt a sok érzelmet, ami benne van, csak azt látjuk, vajon milyen idézet mutatna jól mellette a fészbukon.
Már a pipacs sem azért szép, mert a piros és a zöld kontrasztja vonzó, nem azért, mert a miénk, hanem mert mellé írtunk valami okosságot.
Elmegyünk minden mellett, leszegett fejjel, hiszen megszoktuk, a monitorra csak egy bizonyos magasságig kell felemelni a fejet és a szemet. A látóhatár beszűkül és hiába száll rád egy katicabogár, már észre sem veszed, hiszen az már kiesik a monitor-perspektívából.
Sírsz, hogy sivár az életed, de mikor a párod átölelne, még gyorsan egy kommentet kell dobnod. Ha a gyermeked sétálni vágyna, pont csetelsz egy jóbaráttal, és nem indulsz el kirándulni, mert még lemaradsz valami fontosról.
Szomorú vagy, mert eltűntek a lovagok és a vitézek életed meséjéből, pedig hidd el, ott vannak. Csak éppen nem díszes egyenruhában, ünnepi vacsorákon, ál-lovagiasságot hazudva, közben hátba szúrva, hanem munkától piszkosan, de szeretettel teli szívvel, kéretlenül is mindig melletted állva.
Hogy miért nem veszed észre? Belépett az életünkbe egy másik, új kifejezés is: a monitor-perspektíva. Addig látsz és nem tovább.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése