Nézegetem a fészbukot, és azt látom, az emberek önigazolást keresnek. Itt. Itt is.
De miért itt és miért úgy, ahogy? Miért kell kihívó, fürdőruhás vagy sokat sejtető képeket feltenni? Itt akarnak pasit fogni? Nos, itt csak azt fognak találni, ily módon csak azt fognak találni, férfit, igazit semmiképp.
Nem hiszik el magukról ezek a lányok, asszonyok, hogy valakinek igenis szépek és kívánatosak lehetnek? Miért kell, hogy nyálcsorgató kanok garmadája igazolja őket, igenis nők, akikre legalább pár kan csepegtet egy kis nyálat? Ha másutt nem, hát legalább a fészbukon. Olyan szánalmas ez, gyerekek!
Elmúltam negyven, szültem két gyereket. A fegyelmezett élet, a kemény munka megtette hatását, ha hátulról szemlélnek, erős húszasnak ha néznek. Persze szemből már beáll a kép, mennyi is az annyi. De nem izgat. Mert megtanultam, egy embernek kell megfelelnem: saját magamnak.
Megtanultam, hogy annak, aki pőrén lát, öröm legyen a pillanat. Megtanultam, hogy nem a snúzolós kritikák érnek valamit, hanem az őszinte, fülembe suttogott szavak, a csókok a szemem körüli ráncokra és az, ha engem választanak egy húszéves helyett. Megtanultam, hogy ha magamért nézek ki jól, akkor sokkal jobban nézek ki, mint ha bárki másért.
Nem akarok igazolást, szép szavakat, fészbukos képalákat. Vannak hibáim, nem voltam, nem vagyok és nem is leszek tökéletes. Sem a belsőm, sem a külsőm. De amíg füttyögetnek a melósok utánam az utcán, amíg fiatal srácok szólítanak le kocsikból, addig nem pánikolok. Képet utána sem osztogatok, se fürdőruhást, sem félpucért, hanem élem majd a napjaimat azzal, aki megtanulja elfogadni a ráncaimat, a megnyúlt tetoválásokat, az ősz hajszálakat a színes tincsek között, és aki még így is büszkén jön ki velem a strandra, mert örül, hogy én lehetek a párja - ráncosan, őszen, öregen.
De miért itt és miért úgy, ahogy? Miért kell kihívó, fürdőruhás vagy sokat sejtető képeket feltenni? Itt akarnak pasit fogni? Nos, itt csak azt fognak találni, ily módon csak azt fognak találni, férfit, igazit semmiképp.
Nem hiszik el magukról ezek a lányok, asszonyok, hogy valakinek igenis szépek és kívánatosak lehetnek? Miért kell, hogy nyálcsorgató kanok garmadája igazolja őket, igenis nők, akikre legalább pár kan csepegtet egy kis nyálat? Ha másutt nem, hát legalább a fészbukon. Olyan szánalmas ez, gyerekek!
Elmúltam negyven, szültem két gyereket. A fegyelmezett élet, a kemény munka megtette hatását, ha hátulról szemlélnek, erős húszasnak ha néznek. Persze szemből már beáll a kép, mennyi is az annyi. De nem izgat. Mert megtanultam, egy embernek kell megfelelnem: saját magamnak.
Megtanultam, hogy annak, aki pőrén lát, öröm legyen a pillanat. Megtanultam, hogy nem a snúzolós kritikák érnek valamit, hanem az őszinte, fülembe suttogott szavak, a csókok a szemem körüli ráncokra és az, ha engem választanak egy húszéves helyett. Megtanultam, hogy ha magamért nézek ki jól, akkor sokkal jobban nézek ki, mint ha bárki másért.
Nem akarok igazolást, szép szavakat, fészbukos képalákat. Vannak hibáim, nem voltam, nem vagyok és nem is leszek tökéletes. Sem a belsőm, sem a külsőm. De amíg füttyögetnek a melósok utánam az utcán, amíg fiatal srácok szólítanak le kocsikból, addig nem pánikolok. Képet utána sem osztogatok, se fürdőruhást, sem félpucért, hanem élem majd a napjaimat azzal, aki megtanulja elfogadni a ráncaimat, a megnyúlt tetoválásokat, az ősz hajszálakat a színes tincsek között, és aki még így is büszkén jön ki velem a strandra, mert örül, hogy én lehetek a párja - ráncosan, őszen, öregen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése