Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 20.

Nézegetem a fészbukot, és azt látom, az emberek önigazolást keresnek. Itt. Itt is. 
De miért itt és miért úgy, ahogy? Miért kell kihívó, fürdőruhás vagy sokat sejtető képeket feltenni? Itt akarnak pasit fogni? Nos, itt csak azt fognak találni, ily módon csak azt fognak találni, férfit, igazit semmiképp.
Nem hiszik el magukról ezek a lányok, asszonyok, hogy valakinek igenis szépek és kívánatosak lehetnek? Miért kell, hogy nyálcsorgató kanok garmadája igazolja őket, igenis nők, akikre legalább pár kan csepegtet egy kis nyálat? Ha másutt nem, hát legalább a fészbukon. Olyan szánalmas ez, gyerekek!
Elmúltam negyven, szültem két gyereket. A fegyelmezett élet, a kemény munka megtette hatását, ha hátulról szemlélnek, erős húszasnak ha néznek. Persze szemből már beáll a kép, mennyi is az annyi. De nem izgat. Mert megtanultam, egy embernek kell megfelelnem: saját magamnak.
Megtanultam, hogy annak, aki pőrén lát, öröm legyen a pillanat. Megtanultam, hogy nem a snúzolós kritikák érnek valamit, hanem az őszinte, fülembe suttogott szavak, a csókok a szemem körüli ráncokra és az, ha engem választanak egy húszéves helyett. Megtanultam, hogy ha magamért nézek ki jól, akkor sokkal jobban nézek ki, mint ha bárki másért.
Nem akarok igazolást, szép szavakat, fészbukos képalákat. Vannak hibáim, nem voltam, nem vagyok és nem is leszek tökéletes. Sem a belsőm, sem a külsőm. De amíg füttyögetnek a melósok utánam az utcán, amíg fiatal srácok szólítanak le kocsikból, addig nem pánikolok. Képet utána sem osztogatok, se fürdőruhást, sem félpucért, hanem élem majd a napjaimat azzal, aki megtanulja elfogadni a ráncaimat, a megnyúlt tetoválásokat, az ősz hajszálakat a színes tincsek között, és aki még így is büszkén jön ki velem a strandra, mert örül, hogy én lehetek a párja - ráncosan, őszen, öregen.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...