Agymenés 1.

Villamos, reggel, nyálkás, undok idő. A villamoson platinára festett, lófarkas, jó negyvenes nő, amolyan strapakanca. Kezében ócska kék cekker, mellette zöld cekker, no és egy leharcolt Lonsdale táska. Merev arccal, összeszorított fogakkal, pengeszerű szájjal néz maga elé. A Király utcánál áll a villamos, még nyitott ajtókkal vár a zöldre, mikor szoborszerű merevségéből kimozdul és az ajtóhoz indul. Megáll a nyitott ajtónál és néz tovább előre. Mikor a villamos elindul, abban a pillanatban rácsap a jelzőgombra, a Wesselényi utcánál pedig súlya és mivolta teljes tudatában kirobban a félig nyílt ajtón. Ernyőjét előre szegezi, nem néz senkire, észre sem veszi, három fiatal ugrik el a nyíló ernyő elől. A zebránál hisztérikusan toporzékolva vár, csak nem akar zöld lenni a lámpa. Majd kilő és a földre szegezett szemekkel elrobog. Akár egy tank.
Nem látja a szembejövő fiatal szerelmesek mosolyát, az anyukájára kacagó édes pici babát, a kenyérhéjon veszekedő madarakat, a házak stukkóit. Nem néz fel. Nem lát semmit sem, ami szép, ami széppé tehetné a napját. Csak rohan és zabál, aztán rohan, hogy zabálhasson, kompenzálna, de nem tud. Mert boldogtalan. Boldogtalan, mert nem néz fel. Pedig szép a világ. Akkor is szép, ha csak két tojásod van a hűtőben és öt szelet kenyér a polcon. Mert a szépség a te szemeidben van, általuk látod meg, ha meglátod.Sajnálom ezt a nőt. Nem lát és nem érez. Mit kívánhatnék neki egy ilyen reggelen? Jó rohanást? Hát akkor.....jó rohanást!