Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 892.

 

A spájz legfelső polcának királya

 

 
 
 
Volt egyszer egy sötét, poros spájz, ahol a dolgoknak megvolt a saját rendjük. Ott volt a savanyúság, a befőtt, és ott volt ő is: a Címke. Nem volt benne más, csak az évek során összegyűlt, zavaros állagú massza, fogalmazzuk nyíltan: xar, mégis a legfelső polcon trónolt, ahonnan remek kilátás nyílt a konyhapultra.
 
A baj az volt, hogy az üveg mélyen meg volt győződve arról, hogy ő a legnemesebb málnalekvár a házban. Mivel azonban belülről csak a sötétség és a savanyodás bűze áradt, a külvilággal való kommunikációt egy igen sajátos módszerrel oldotta meg.
 
Nem kérdezett. Nem beszélgetett. Ő üzent. Papírcetliket ragasztott a spájzajtóra, amikben utasította a lisztet, hogy álljon készenlétben, és megkövetelte a fűszerektől, hogy pontosan úgy illatozzanak, ahogy azt az ő ízlése diktálja, kioktatta a sütőt, hogyan süssön, és elvárta mindenkitől, hogy meghajoljanak előtte.
 
„Miért nem vagy édesebb?” – kiabálta le a cukornak, miközben a saját tartalmán zöld penészfoltok kezdtek megjelenni.
 
„Te pedig, te rozsdás konzervdoboz, te nem értesz a gasztronómiához!” – dörögte a konyha többi lakójának, miközben ő maga volt az, aki a konyhai rendet felborította, majd boldogan szemlélte a káoszt.
 
A spájz többi lakója csak csendben figyelte a színházat. Tudták ők, mi van az üvegben. Látták a színeit, érezték a szagát. De a „lekvár” nem hagyta magát, és naponta kétszer megszólaltatta a konyharádiót, hogy bejelentse: ő a szakács, a polc ura és a ház egyetlen hiteles szereplője. Ő a MINDEN.
És így telt az idő. Az üveg egyre feljebb kúszott a képzeletbeli ranglétrán, elvárva, hogy mindenki más alatta maradjon, nehogy valaki véletlenül kinyissa a fedelét, és meglássa, mi is van valójában a címke mögött.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...