A spájz legfelső polcának királya
Volt egyszer egy sötét, poros spájz, ahol a dolgoknak megvolt a saját rendjük. Ott volt a savanyúság, a befőtt, és ott volt ő is: a Címke. Nem volt benne más, csak az évek során összegyűlt, zavaros állagú massza, fogalmazzuk nyíltan: xar, mégis a legfelső polcon trónolt, ahonnan remek kilátás nyílt a konyhapultra.
A baj az volt, hogy az üveg mélyen meg volt győződve arról, hogy ő a legnemesebb málnalekvár a házban. Mivel azonban belülről csak a sötétség és a savanyodás bűze áradt, a külvilággal való kommunikációt egy igen sajátos módszerrel oldotta meg.
Nem kérdezett. Nem beszélgetett. Ő üzent. Papírcetliket ragasztott a spájzajtóra, amikben utasította a lisztet, hogy álljon készenlétben, és megkövetelte a fűszerektől, hogy pontosan úgy illatozzanak, ahogy azt az ő ízlése diktálja, kioktatta a sütőt, hogyan süssön, és elvárta mindenkitől, hogy meghajoljanak előtte.
„Miért nem vagy édesebb?” – kiabálta le a cukornak, miközben a saját tartalmán zöld penészfoltok kezdtek megjelenni.
„Te pedig, te rozsdás konzervdoboz, te nem értesz a gasztronómiához!” – dörögte a konyha többi lakójának, miközben ő maga volt az, aki a konyhai rendet felborította, majd boldogan szemlélte a káoszt.
A spájz többi lakója csak csendben figyelte a színházat. Tudták ők, mi van az üvegben. Látták a színeit, érezték a szagát. De a „lekvár” nem hagyta magát, és naponta kétszer megszólaltatta a konyharádiót, hogy bejelentse: ő a szakács, a polc ura és a ház egyetlen hiteles szereplője. Ő a MINDEN.
És így telt az idő. Az üveg egyre feljebb kúszott a képzeletbeli ranglétrán, elvárva, hogy mindenki más alatta maradjon, nehogy valaki véletlenül kinyissa a fedelét, és meglássa, mi is van valójában a címke mögött.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése