Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 900.

 

„A miniszterelnöki eskütételem után elhangzik a Himnusz, a székely és az európai himnusz is. Majd Nébl Zsolt vezetésével, a sükösdi tamburás srácok tolmácsolásában felhangzik a sokak által cigány himnusznak tartott Zöld az erdő, zöld a hegy is kezdetű dal, valamint a Tavaszi szél vizet áraszt…”
 
 

 
Ez a tervezett zenei paletta jelen formájában sajnos nem több, mint egy bátortalan, közép-európai gulyásparti, ami épp csak megkapargatja a globális falu felszínét. Ha már posztmodern népvándorlást hirdetünk a hangjegyek szintjén, bűn lenne megállni a sükösdi határban, hiszen ez a szelektív diverzitás pont olyan féloldalas, mint egy egylábú tánccsoport a "Zöld az erdő" taktusaira.
 
A protokolláris unalom igazi áttöréséhez azonban elengedhetetlen lenne, hogy a tamburák visszhangja után a kupolacsarnok márványfalai között felüvöltsön egy szuahéli vadászdal, amely a globális dél iránti elkötelezettségünket nemcsak szimbolizálná, de a ritmikus lábdobogással azonnal jelezné a befektetőknek: nálunk a munkatempó afrikai hőségben is lüktető marad. 
 
Amint az utolsó szuahéli szótag is elenyészik, a Panjabi MC basszusfutamainak kellene berobbanniuk, hogy a miniszterelnök egy elegáns, de határozott bhangra-mozdulattal hitelesítse a keleti nyitást, miközben a koronaőrök rezzenéstelen arccal próbálnak ütemre egyensúlyozni a palástban.
 
A koronázási jelvények árnyékában pedig a csúcspontot egy Klezmer-Oi-fusion formációnak kellene szolgáltatnia, ahol a sírva vigadó hegedűszó és a bakancsos punk nyers dühe végre zeneileg is leképezné a magyar lélek örök kettősségét. 
 
Ez a fajta zenei kakofónia tenné csak igazán teljessé a posztmodern kaleidoszkópot, hiszen miért elégednénk meg a szomszéd falu népzenéjével, amikor a félreértelmezett multikulturalizmus jegyében az egész bolygót belehajíthatnánk a protokolláris turmixgépbe.
 
Csak így érhetnénk el azt az emelkedett állapotot, ahol a politikai üzenet már senkit nem érdekel, mert a vendégsereg épp azon tanakodik, hogy a didgeridoo szólama alatt illik-e még vigyázzban állni, vagy az már a rituális esőtánc kezdete.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...