Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 886.

 

Van egy furcsa szokásunk: szeretjük úgy elképzelni a jövőt, mint egy frissen felvert tejszínhabot. Könnyű, édes, és ha elég erősen hiszünk benne, akkor talán nem is esik össze. Csakhogy a valóság nem cukrászda. Ott nincs habfixáló.
 
 

 
Miközben itt a kényelmesebb forgatókönyveket rajzolgatjuk, Európa több pontján már nem rajzolnak, hanem radíroznak. Írországban és Franciaországban emberek mennek utcára, mert a mindennapi élet költségei nemhogy nőttek, hanem elszabadultak. Az állam pedig nem mindenhol tud vagy akar úgy reagálni, ahogy azt a polgárok elvárnák. Ilyenkor a rendszer nem szépen recseg, hanem hangosan csattan.
 
És itt jön a különös rész. Miközben máshol már érzik, mit jelent egy rosszul kalibrált gazdasági vagy társadalmi irány, nálunk sokan még mindig úgy beszélnek a változásról, mintha az egy kockázatmentes kalandpark lenne. Mintha lenne egy próbaidőszak, ahol ha nem tetszik az eredmény, visszakérjük a jegy árát.
 
Pedig egy ország nem applikáció, amit újratelepítünk, ha lefagy.
 
A közelmúlt története nem poros tankönyv, hanem élő emlékezet. Volt időszak, amikor a hónap vége nem egy dátum volt a naptárban, hanem egy akadálypálya. Amikor a pénzügyi tervezés nem arról szólt, hogy mit szeretnénk még, hanem hogy mit tudunk egyáltalán kifizetni. Ez nem nosztalgia, hanem tapasztalat.
 
Ehhez képest ma egyre gyakrabban jelenik meg az a gondolat, hogy a jólét valami alapbeállítás, amit csak vissza kell kapcsolni. Mintha a gazdaság egy villanykapcsoló lenne, nem pedig egy bonyolult szerkezet, ahol minden mozdulatnak ára van.
 
A politikai ígéretek világa külön műfaj. Olyan, mint egy kirakat, ahol minden termék hibátlan, és egyikhez sincs feltüntetve az ár. A gond csak az, hogy amikor hazaérsz vele, a számla akkor is megérkezik. És azt már nem a kirakat fizeti ki.
 
Egy bizonytalan, gazdasági és geopolitikai feszültségekkel teli világban különösen veszélyes hinni az egyszerű megoldásokban. A "majd valahogy lesz" nem stratégia, csak egy halogatott felismerés előszobája.
 
Ami előttünk áll, az nem egy mese, hanem munka. Nem látványos, nem hangos, és főleg nem gyors. De működik. És ami működik, azt érdemes legalább megérteni, mielőtt lecseréljük valami hangosabbra.
 
Talán nem ártana időnként leporolni a józan észt, és használni is. Nem divatos eszköz, de meglepően hatékony. Nélküle viszont könnyű belelépni ugyanabba a gödörbe, amit mások már kitapostak előttünk.
A döntések ideje nem a vágyak terepe, hanem a következményeké. És a következmények, nos, azok nem olvasnak kampányszövegeket.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...