Van az a pillanat, amikor a kultúra nem csupán ágazat, hanem komplett díszlet. Belép a miniszter, a reflektorok felvillannak, és máris három műfaj hajol meg egyszerre: színház, tánc, zene.
Nem kis teljesítmény, de hát vannak emberek, akik nem szakosodnak, hanem egyszerűen műfajjá válnak.
Tarr Zoltán esetében például a táncművészet nem koreográfia kérdése, hanem irányérzéké. Finom, alig észrevehető lépések, mindig abba az irányba, amerre a nagyobb színpad forog. Egy kis csípőmozdulat Brüsszel felé, egy elegáns fordulat a globális ritmusra, és már kész is a politikai balett, ahol a gravitációt nem a fizika, hanem az aktuális széljárás szabályozza.
A zenei vonal sem marad el. Itt nem a hangterjedelem számít, hanem a repertoár rugalmassága. A miniszteri torokban különös képesség lakozik: bármely dallam azonnal ismerőssé válik, ha elég sokszor játsszák körülötte. Hol egy himnusz csendül fel, hol egy jól bejáratott uniós sláger, de a lényeg mindig ugyanaz: a kotta adott, a hangerő szabályozható.
És végül a színház. Talán ez áll hozzá a legközelebb, hiszen itt a legfontosabb a hitelesség látszata. A díszletek masszívak, a szerepek kiosztva, a nézőtér pedig tele olyanokkal, akik már az első felvonásnál tudják a végét. A Parlament lassan nem is törvényhozás, hanem repertoárszínház, ahol a darab címe minden évadban ugyanaz, csak a jelmezek cserélődnek.
Így lesz a kultúra három pilléréből egyetlen összefüggő előadás. Tánc, zene, színház, egyetlen karmesteri intésre. A kérdés már nem az, hogy ki mihez ért, hanem az, hogy ki milyen szerepet kapott. A tapsrend pedig, nos, az mindig időben érkezik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése