Május 9. A történelem naptára ilyenkor mindig kicsit recseg, mintha valaki túl nagy díszletet próbálna bepréselni egy túl kicsi színpadra. A tér felöltözik: zászlók lobognak, mintha szél helyett rendezői utasítás fújná őket, a tankok pedig komótosan gurulnak, mint túlsúlyos gondolatok egy túl hangos beszéd alatt.
A tribünön ott ül a frissen felkent vezér, a nép szemében egyszerre megváltó és díszlet, vállán a képzeletbeli babérkoszorú, amelynek levelei néha bankjegyre, néha plakátra emlékeztetnek. Lent a tömeg – vagy inkább a gondosan megszervezett tömegélmény – ritmusra tapsol, mintha a lelkesedést is kiosztották volna sorszám szerint.
És akkor felhangzik a képzeletbeli kórus, valahol félúton a történelemkönyv és a mémgyár között:
"Ave dictator, morituri te salutant!"
Nem gladiátorok mondják, hanem hétköznapi emberek, akik reggel még kávét főztek, most meg zászlót lengetnek. Nem feltétlenül halni mennek, inkább csak bele egy újabb fejezetbe, ahol a díszletek nagyobbak, mint a történet.
A tankok dübörgése szépen elnyomja a kételyeket. A repülők csíkot húznak az égre, mintha aláhúznák a mondatot: ez most fontos. Nagyon fontos. Legalább addig, amíg el nem oszlik a füst.
Aztán vége a felvonulásnak. A tér kiürül, a zászlók elcsendesednek, a tankok visszamennek a garázsba, mint színházi kellékek egy hosszú előadás után. A babérkoszorú lekerül, vagy legalábbis kicsit félrebillen.
És valahol a csendben megszólal egy sokkal halkabb, sokkal őszintébb mondat:
"Holnap ugyanitt, csak díszlet nélkül, előre a kalap xar felé!"
Megjegyzések
Megjegyzés küldése