Moncsi agymenései

Krokodilkönnyek országa   Van egy ország, ahol nyolc halott magyar hírét nem csend és gyász, hanem kommentcunamiban fortyogó gyűlölet fogadja. Ahol az empátia már csak múzeumi darab, és a részvétet is közbeszerzésre kellene kiírni.   Egy kenyai kisgép lezuhant. Nyolc magyar turista – köztük két gyerek – nem tér haza többé.   És mit mond a magyar közbeszéd?   Nem azt, hogy „szörnyű, mi történt”, nem azt, hogy „részvét a családoknak”. Hanem: „Minek mentek oda.” „Úgy kell nekik.” „Ne az adófizetők pénzén hozzák haza.” „Volt köztük fideszes?”   Micsoda ország ez, ahol a halálhírből is politikai térkép lesz?   Ahol a gyűlölet olyan mélyre ivódott, hogy már nem tud különbséget tenni élet és propaganda között?   Ahol a részvét gyanús, a könyörület gúny tárgya, és a tragédiát is kommentverseny követi, mintha a pokolba vezető út like-okkal lenne kikövezve? Ez már nem csak morális válság – ez a lélek eróziója.   Nem a kenyai föld remegett meg, hanem a magya...

A MANöken és a közgyűlési kifutó       Ez van, amikor egy párt nem politikusokat, hanem influenszereket válogat. Nem eszmék, hanem hashtag-ek mentén. Nem viták, hanem vágóképek alapján. Ahol a pártfegyelmet a stylist, a frakcióülést meg a sminkszoba vezényli le.   Ott ülnek, a politika kifutóján, fényben, pózban, #transzparensdemokrácia szűrővel.   És a MANöken, a vezér, aki valaha szónoknak készült, de végül influenszer-lélek lett – egy olyan országot vezetne, ahol a like a törvény, a komment a népszavazás, és a közgyűlés... hát az csak a kommentmező offline verziója.   A Tisza most is ugyanazt a koreográfiát járja el: előbb jön a látványos döntés („mutassunk erőt!”), aztán a facepalm-pillanat, majd a rendkívüli közgyűlés, ahol mindenki úgy csinál, mintha nem ők döntöttek volna hülyeséget.   Rájönnek, hogy a nép nem tapsol (értsd: elolvasták a kommenteket, és rájöttek, hogy a k@vaanyád nem egyenlő a tapssal), és akkor gyorsan visszakoznak – mint a st...

A nagy halottvitató   Minden évben, október végén beköszönt a magyar közéleti zombiapokalipszis. Ilyenkor a Facebookon feltámadnak a nemzeti értékrend védelmezői, és kardcsörtetve rohannak a Halloween ellen, mintha Jack O’Lantern személyesen akarná kiszívni a Szent Korona fényét.   „Magyarországon nem Halloween van, hanem Mindenszentek meg Halottak napja!” — üvölti a kommentmező egyik sarkából a néplélek, miközben a másikban valaki boszorkánykalapos macskát posztol, narancsszín szívecskékkel, vagy büszkén megosztja frissen faragott töklámpását.   Középen meg ott állok én, aki nem Mindenszentel, nem Halottazik, nem fsarag semmit, hanem csendben Samhaint tart — az ősi, kelta újévet, amikor a lelkek és a józan ész között elvékonyodik a határvonal. És, ahogy elnézem a vitákat, ez a határvonal már teljesen át is szakadt.   A kommentelők között parázs teológiai viták dúlnak: – „A Mindenszentek szakrális nemzeti érték!” – „A Halloween a sátánizmus!” – „A Halloween a multik ...

„A Felháborodottak Klubja”       A város főterén ma is összegyűlt a Nép. Nem tudni, miért — de már nagyon ideje volt.   Mindenki hozta a saját dühét: – „Én a benzin miatt!” – „Én az időjárás miatt!” – „Én csak nem akartam kimaradni!”   A tömeg zúgott, mint egy megbolondult méhkas, amelynek valaki elfelejtette elmagyarázni, mi az a méz.   A hangosabbak automatikusan szakértők lettek, a csendesebbek gyanúsak, az egyetértők pedig hősök.   Egy férfi felmászott egy padra, és kijelentette: „Valamit követelünk!” Amikor megkérdezték, mit, azt mondta: „Mindegy, de most!”   A sajtó is megérkezett, hogy tudósítson a helyszínről, ahol „a nép” már rég hazament, csak a düh maradt ott, plakát nélkül.   A következő napon új téma lett. A régi felháborodás lejárt, mint a joghurt.   De szerencsére minden reggel friss készlet érkezik: – 0% tény, 100% energia.

A darázs védelmében – avagy a Facebook új szentjei    Ma reggel a Facebook népe egy emberként sírt fel: valaki – a sátán földi helytartója – kirakott egy képet egy darázscsapdáról. Nem gyerekről, nem kutyáról, nem politikusról: egy PET-palackról, benne egy kis lötyivel és pár elhullott darázzsal.    És jött a népítélet! A kommentelők, akik tegnap még a bolti rovarirtóra esküdtek, ma már Gandhi rovarverziói lettek: „Minden élőlénynek joga van élni!” „A darázs is érez fájdalmat!”   „Én inkább magam halok éhen, minthogy egy darázsnak rossz napja legyen!” Közben a konyhában ott rohan a hangyaosztag, a kamrában cincog a kis rágcsáló, és már kapja is le a polcról a rovaritót, mielőtt még a házát is felzabálnák. De az más! Az otthoni darázsirtás nem számít, csak ha Facebookon történik, mert ott minden halál nyilvános, és így már morális kérdés.   Pedig a darázs nem az a félénk kis méhecske, akit Walt Disney tiszta véletlenül elfelejtett megrajzolni. Ez egy repülő ...

A MANöken gazdasági csoda      Úgy tűnik, új korszak virrad: a gazdaság már nem a jegybankon, a költségvetésen vagy a termelékenységen múlik, hanem a MANöken messiáson.    Mióta ő felbukkant a politikai kifutón, a forint olyan tartást mutat, mint egy frissen keményített inggallér.   A reálbérek növekednek — állítólag a puszta jelenléte emeli az átlagkeresetet, mint valami politikai inflációs korrektor. A szén-dioxid-kibocsátás pedig azért csökken, mert mindenki visszatartja a levegőt, nehogy valami rosszat merjen mondani róla.   A sajtó extázisban: már nemcsak a békecsúcs az ő érdeme, hanem minden is. A napfelkelte, a GDP, a madárcsicsergés és a központi statisztikai hivatal mosolya is tőle van.   És ha így haladunk, jövőre már a világbéke is csak egy újabb PR-fotó lesz róla, amint magabiztosan néz a távolba, miközben a háttérben a forint árfolyama ünnepélyesen meghajol.   #MANökenomics #NemPropagandaHaRólaSzól #GazdaságiCsoda  

A Xanax-féle reneszánsz ember    Van az a pillanat, amikor az ember leül, felnéz az égre, és azt mondja: ennél abszurdabb már nem lehet.   Aztán jön Magyar Péter, és bebizonyítja, hogy dehogynem – mindig van lejjebb, csak akarni kell.   Egy ember, aki – mint a modern kor Hamletje – drámai gesztussal bejelenti, hogy "mindennek vége", majd a Xanaxot mint kelléket használja az élet színházában. Nem veszi be, csak megmutatja: „Nézzétek, szenvedek! Like-oljátok a fájdalmam!”   Ez már nem tragédia, hanem reality show az idegösszeomlás határán.   A főhősünk, aki a tévéstúdióból is úgy rohan ki, mintha a nemzeti függetlenség múlna azon, hogy ne kelljen kérdésekre válaszolnia, most hirtelen aggódik mások mentális egészségéért. Olyan ez, mintha a Titanic kapitánya a vízbe esve konferenciát tartana hajózási biztonságról.   De menjünk tovább: – telefon ellopva, majd drámai mozdulattal a Dunába hajítva, mintha a Gellért-hegyről akarná megváltani a világ bűneit. – c...

A Tisza folyik, de a valóság áll       Gyerekek, ti is érzitek? Jön fel az Y generáció! Már félúton van a kijelző és az önkép között. Nem is tudom elmondani, milyen jó érzés, hogy a „kormányzóképes Tisza” szlogen alatt egy Y generációs narcisztikus pszichopata áll, aki még jelölteket sem tud felmutatni — csak bankszámlát és önimádatot. De legalább sokan büszkék generációjuk eme nemes példányára.   Még mielőtt bárki félreértené: nem vagyok tiszás. Se. Csak szociológiai szempontból bámulom ezt a csodát, ahogy a Keleti-Kárpátokból eredő folyó hirtelen politikai medret váj magának, és az áramlás nem víz, hanem pénz formájában sodorja lefelé a magyar közéletet. És még annál is mélyebbre a magyar közbeszédet.   A Tisza párt üzenete egyszerű: „Mi vagyunk az új hullám!” — csak kár, hogy ez a hullám leginkább a parton ülő tanácstalan fiatalok pénztárcáján és morálján csapódik le. Az Y generáció meg közben annyira jön, hogy már meg sem áll – amíg bírja a Wi-Fi.   Ki ...

  Most már tényleg itt tartunk: Magyarországon már a DNS is politikai állásfoglalás. Ha valakinek a dédapja a múlt században rossz irányba fordult a történelemben, az unoka máris „potenciális veszély a demokráciára”. És ha a dédapja netán bíró volt, a mai közéleti kommentátorok szerint ő is genetikailag hajlamos az ítélkezésre.   És a másik oldal? Ott ugyanez a vérvonal-hisztéria csak akkor számít, ha fényes múltról van szó. Ott nem „káder” volt a nagyapa, hanem „nagy formátumú szakember”, aki véletlenül a pártközpont folyosóján lett tévésztár, majd MTA-titkár, mert hát ugye „akkoriban más idők jártak”.   Aki tehát Kádár alatt a csúcson volt, az ma „hiteles szakmai tekintély”.   Aki viszont a rokona miatt 1950-ben még meg sem született, az ma „múltbeli bűnök örököse”.   Logika? Ugyan! Ez itt a magyar közélet, nem matematikaóra.   És a legszebb, hogy mindezt azok mondják, akiknek a kedvenc szava az „árnyékkormány” – miközben ők maguk szó szerint árnyékokkal ...

„A bronzba öntött ego – avagy a lovas szobor megkönnyezte a pillanatot   A pszichiátria tankönyvek új fejezetet írhatnak. Címe: „A nárcizmus gravitációs határa”. Alanya: egy férfi, aki annyira szeretne nagy lenni, hogy inkább felmászik a nagyságra. Szó szerint.   Ott áll, Árpád fejedelem lova mellett, a nemzeti pátosz bronzba dermedt árnyékában, és úgy mosolyog, mint aki épp most döntötte meg a Kárpát-medence egyensúlyát. Két ujja a levegőben, mintha épp győzelmet aratott volna – csak azt nem tudni, ki felett. Talán a józan ész felett.   A kép mindent elmond: a történelem, a szobor és a hiúság találkozása egyetlen, posztolható pillanatban. A kifejezés az arcon? Az a fajta „én vagyok a hős, akire a hős ősök is csak vártak” mosoly, amit csak az tud, aki életében egyszerre szenved krónikus figyeleméhségtől és akut önimádattól.   Valaki szólhatott volna neki, hogy ez nem a Gladiátor forgatása, és Árpád nem statiszta. De nem szólt senki. Talán mert a stáb minden tagja tu...

 A Nagymama, aki veszélyezteti a narratívát   Nagy bajban van a haladó világ! A hétvégén a Margit hídon megjelent a legveszélyesebb jelenség a modern politikai kommunikáció történetében: egy magyar nagymama.   Nem influenszer, nem közéleti tréner, nem sorosista aktivista – hanem egy valódi, hús-vér nagymama, aki ráadásul azt állítja, hogy ő a miniszterelnök édesanyja.   Ez természetesen sokkolta a liberális frontot, hiszen évtizedek óta épül a narratíva, miszerint a kormányfő nem ember, hanem félig démon, félig kormányzati projekttorony.   Erre jön egy idős hölgy, aki elmondja, hogy a gyereke kisfiúként focizott, evett, aludt, sőt, még szerette az anyját is.   Na, ezt már tényleg nem lehet lenyelni.   És ha mindez nem lenne elég, kiderül: nem is Orsós!   Harmincöt éve dolgozik a suttogó propaganda azon, hogy „Orsós Viktor, a c**ány diktátor” legendája fennmaradjon, most meg jön ez a nagymama és mindent lerombol a szeretetével.   A belvárosi e...

Generációk rövidített használati utasítása         A Boomer az, aki még emlékszik, milyen volt, amikor a kenyérnek íze volt, a munka becsületet adott, és a telefon drótos. Ő az, aki még mindig CD-t ír, mert „az megmarad”, és egy Excel-táblát is csak „fizikailag” tud értelmezni. A legnagyobb fájdalma, hogy a gyerekek már nem néznek híradót, csak „neteznek”, és nem tudják, ki volt Antal Imre. Ő a Facebook első hőse: nyugdíjaskedvezmény, jó napot!   A X-generáció a híd a világok között — csak senki sem kérte, hogy híd legyen. Ők azok, akik még tudják, mi az a VHS, de már szenvednek a streaming előfizetésektől. Emlékeznek, milyen volt, amikor a telefon nem tudott fotózni, viszont ők igen, a Balaton Sound-on, sörrel a kézben, Nokia 3310 zsebre vágva.    Cinikusak, fáradtak és pontosan tudják, hogy a világ már elromlott, csak még nem döntötték el, melyik generáció a hibás.   A Y-generáció, azaz a Millennial, az örök kamasz. Ő az, aki húszévesen startupo...

Mi, az X – A köztes generáció krónikája       Tegnap rájöttem, hogy X vagyok.   Nem boomerként születtem, de majdnem. Nem Y-ként nőttem fel, de majdnem. Pont középen rekedtünk, mint egy bakelit és egy CD között. Mi vagyunk a magnókazetta nemzedéke: tekerünk, zörög, de még működik.   A Boomerek előttünk mindent elkezdtek.   Ők építettek, romboltak, forradalmat csináltak, és azt hitték, örökre fiatalok maradnak. Mi pedig felnőttünk a falak között, amiket ők építettek és ledöntöttek – váltogatva, kedv szerint.   Aztán jött az Y, akik már a romokon napoztak, Aperollal a kézben, és azt hitték, ez a szabadság.   Nézem őket, az Y-okat: ők az átmenet, a „globális csodagyerekek”. Erasmus-nemzedék, fapados messiások. Ők hitték, hogy a világ egyetlen nagy közös hostel, ahol mindenki jófej és minden este tábortűz van. No matter if you’re black or white – mondták, és tényleg hitték, hogy Michael Jackson a geopolitika csúcsa.   Mi meg addigra már tudtuk, h...

A Média Megmondta, Tehát Úgy Van   A modern ember nem hisz Istenben, nem hisz a politikusokban, nem hisz a tudományban. De hisz a médiában. Mármint abban, amit épp az algoritmus elé sodor.   Ha valaki azt írja, hogy a Föld lapos, és a háttérhatalom kávéba keveri a chipet, akkor az úgy is van, mert „az interneten olvastam, Béla, az interneten!”.   És az internet nem hazudik. Kivéve, amikor igen. De akkor is jól hazudik.   A magyar véleményformálás ma úgy működik, mint egy régi vasárnapi piac: mindenki árul valamit, csak az igazság hiányzik a kínálatból.   A kommentmezőkben filozófusok, virológusok és geopolitikai szakértők születnek percenként, mert valaki a „VilágTitkai24” oldalon látta, hogy „ez be van bizonyítva!”   Hogy mi? Mindegy. A lényeg, hogy valaki megmondta.   És ha valaki próbálja közbevetni, hogy – „de hát nincsenek források…”, a válasz azonnal jön: – „Pont ez a baj! Eltitkolják! Ébresztő!”   A bizalom logikája kifordult: minél kevésbé...

  A Nagy Politikai Farokméregetés         Ha a magyar politikai életnek lenne sportága, az bizony a farokméregetés lenne. Nem olimpiai szám ugyan, de nálunk nemzeti bajnokság. És mint minden sportban, itt is van minden: dopping, hazai pálya, és természetesen „a mi versenyzőnk győzött!” mentalitás.   A politikusok ilyenkor kihúzzák magukat, mellkasukat verik, és elhangzik a szent mondat: – „Mi vagyunk a legnagyobb erő!” – „A mi tüntetésünkön voltak többen!” – „A mi rendezvényünk a nép hangja!”   A nép pedig? Nos, a nép ott áll a kordon mögött, és nézi, ahogy a hatalmasok centivel méregetik az egójukat. Kinek nagyobb a szavazóbázisa, kinek hangosabb a tömege, kinek hosszabb a taps. Aki veszít, az persze rögtön új mérési módszert javasol: – „Nem a létszám számít, hanem az intenzitás!”   A sajtó közben lelkesen tudósít:   „A miniszterelnök tizenöt centivel előrébb van a népszerűségi listán, az ellenzék viszont állítja, hogy az ő politikai hosszmé...

  Ne becsüljük le Magyar Péterék teljesítményét. Tényleg sokan voltak — legalábbis az ő fizikai törvényeik szerint. A Tisza-mozgalom mára nem politikai erő, hanem egy spirituális jelenség, ahol a racionalitásnak már csak annyi szerepe maradt, mint egy sámándobon a szögmérőnek.   A MANöken, a Mozgalom Apostola, immár felette áll fizikának, matematikának és minden földi tudománynak. Az ő világában fele akkora területen háromszor annyi ember fér el, mint máshol. A Hősök terén, ahol a valóságban legfeljebb 40 ezren préselődnek össze, ott szerinte 300 ezren voltak — valószínűleg egymás vállán állva, lépcsőzetesen a felhőkig. A szektatagok pedig áhítattal bólogattak, mert náluk a gravitáció is politikai vélemény kérdése.   A Tisza így már nem párt, hanem liturgia: van benne hit, prófécia és misztikus számítás — a hatványozott önámítás képlete. A próféta fáradhatatlan, minden mondatában kicsit megváltja a világot, kicsit pedig megsértődik, ha valaki elfelejt tapsolni a csodához....

Generációm vagy, tehát nem érthetsz - avagy az identitáspolitika háromfejű sárkánya   Szerintem az X-, Y-, Z-generációzás nem más, mint identitáspolitika — csak trendibb borítóval. Régen az ember egyszerűen ember volt, esetleg szomszéd, vagy ha nagyon muszáj, rokon vidékről. Ma viszont, ha bemész egy kávézóba, előbb be kell mutatnod, melyik betűhöz tartozol, hogy tudják, miben nem értetek egyet.   – „Szia, én Dorka vagyok, Z generációs.” – „Szia, Béla, X generáció. De ne aggódj, én még tudok kávét rendelni app nélkül.”   Az egész generációsdi lassan olyan, mint egy új vallás. Vannak dogmák („A boomerek tönkretették a Földet!”), vannak eretnekek („Én amúgy még mindig szeretek postán csekket befizetni”), és persze vannak szent könyvek: TED Talkok, TikTokok és önsegítő podcastok.   A feminizmus? Ugyanez, csak rózsaszín szűrővel. A nacionalizmus? Ugyanez, csak piros-fehér-zölddel. Mindenki a saját táborában lobogtatja a zászlót, miközben a másik oldaltól fél, mintha bárm...