Nézem a neten a videókat, pörgetem őket, és a felvételek olyanok, mintha egy láthatatlan rendező próbálgatná az emberiség türelmét: tessék, itt egy jelenet, nézd, mennyire hétköznapi, és közben mennyire abszurd. Minden apró mozdulat, minden tétova gesztus olyan, mint egy jelzés: valójában mindannyian egy darabban szerepelünk, amelyet soha senki nem próbált be, de amelynek minden előadását élőben közvetítik. És mi? Szerep helyett szerepelgetünk, a saját arcunkat hordjuk, de maszk gyanánt, mintha nem tudnánk, hogy a közönség már régen átlát rajtunk.
A kamera nem csak rögzít, hanem kiszolgáltat: megmutatja a banalitást, amitől nevetni támad kedvünk, és közben fájdalmasan emlékeztet arra, hogy ez a banalitás maga az életünk. Egy mozdulat – amelynek jelentősége nulla – a lencsén keresztül máris szimbólummá válik. Egy ügyetlen fordulat vagy egy túl hosszúra nyúlt szünet azonnal politikai állásfoglalásnak tűnik, mintha mindenki a saját kis parlamentjében szónokolna, miközben csak helyet keres egy széken.
Az igazi groteszk azonban nem a rendezett színpadon történik, hanem ott, ahol senki sem hiszi, hogy figyelik: a sietségben, a kényszeredett mosolyban, a félrenéző tekintetben. A kamera mindezt könyörtelenül beemeli a történelem albumába, és másnap már úgy beszélünk róla, mintha korszakos esemény lett volna. Pedig nem. Csak újabb fejezet a nagy semmiben, amit mi mégis előszeretettel nevezünk civilizációnak.
És a legszebb az egészben, hogy mi magunk vagyunk a saját közönségünk. Röhögünk a bénázáson, szörnyülködünk az ügyetlenségen, és titokban örülünk, hogy ezúttal nem mi estünk el a reflektorfényben. De legközelebb, mikor újra pereg a kép, ki tudja, talán éppen rólunk szól majd a groteszk híradó, és akkor már nem lesz hová fordulni – csak nézni önmagunk torzított tükörképét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése