Sátántangó: A diák, aki meg akarta úszni az olvasást, és végül elveszítette az időérzékét
Az oktatási rendszer újabb hősei azok a középiskolások, akik a Sátántangó kötelező olvasmány hallatán nemes egyszerűséggel kijelentették: „Majd megnézem a filmet, az gyorsabb.”
A történelem azonban könyörtelen – és Tarr Béla még inkább.
A film hét órán át hömpölyög, mint egy végtelen esős délután, amelyben a remény, az idő és az akaraterő lassan, de biztosan elrohad.
Az első óra után még bizakodóak voltak: „Ez még egész hangulatos.”
A harmadik óránál jött az első kétely: „Biztos, hogy nem ugyanazt a jelenetet ismétlik?”
A hatodik órában már csak a képernyő sarkát bámulták, hátha ott történik valami gyorsabb.
A hetedik órában már nem tudták, hogy Tarr Bélát nézik, vagy Tarr Béla nézi őket.
A pedagógusok elégedetten dörzsölik a kezüket:
– Na, most majd kétszer is meggondolják, hogy inkább elolvassák a könyvet – mondja az egyik tanár, miközben titokban reméli, hogy egyszer a Háború és béke is kap egy tízórás orosz adaptációt.
A szülők viszont aggódnak. Több beszámoló szerint a diákok a vetítés után még napokig monokróm világban látták a valóságot, és bármiféle mozgás nekik túl gyorsnak tűnt. Egyesek a suli folyosóján is Tarr-stílusban, negyedórás tempóban haladtak a büfé felé.
A minisztérium közleménye szerint a Sátántangó filmváltozata „mélyebb megértést ad a magyar valóság statikus tragikumáról”, bár elismerik, hogy a diákok közül többen már az első óra végén elérték a kulturális katarzis és a teljes nihil határmezsgyéjét.
A tanév végén vizsgakérdésként várható: „Hasonlítsa össze a regény és a film tempóját, majd írja le, melyik alatt öregedett többet.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése