A Nobel-díj és a magyar valóság regénye
Krasznahorkai László végül megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Megérdemelten, mondják sokan — hiszen ha valaki képes egyetlen mondatban megírni a teljes magyar létérzést, a végtelen, visszhangzó mondatok között elszórt elhagyatottságot és a sűrű esőben csillogó nihil tükörképét, akkor az ő.
Prózája olyan, mint egy véget nem érő mondat: az ember beleszületik, eltéved benne, és mire a pontot megtalálná, már ő maga is csak mellékmondattá válik.
A gond csupán ott kezdődött, amikor a mondatok végül átkeltek a határon. Mert a nyugati levegő, úgy tűnik, nem csak a tüdőt, hanem a nemzeti érzést is kikezdi. A Kossuth-díj után jött a Nobel, és mintha a díj mellé járt volna egy svéd értelmezőszótár is, benne az új kulcsszóval: magyargyűlölet.
Ott már a „nemzeti önismeret” helyett a „kritikai távolság” számít, a honfiúi fájdalom helyett pedig a „transzglobális perspektíva”. Vagyis magyarul: „nem baj, ha utálod és leokádod a hazádat, ha közben szépen mondod”.
Krasznahorkai legutóbbi regényei már inkább politikai allegóriák, mint irodalmi élmények: mintha Móricz Zsigmond és Kafka együtt írták volna a napi híreket. Az egyikben egy öreg hajléktalanról derül ki, hogy IV. Béla leszármazottja, akit titkos társaság koronázna királlyá; a másikban az ország maga válik díszlet-paródiává, ahol mindenki szimbolikus, de senki sem boldog.
A hősök között feltűnik a „Hungaroputyin”, a „nemzeti szentté avatott villanyszerelő”, és egy polgármester, aki metaforákból építi a stadiont. Mindez természetesen teljesen fiktív — hiszen a valóság ennél is abszurdabb.
A Nobel-bizottság persze rajong ezért a hangulatért. A hosszú mondatokban ők nem a magyar keserűséget, hanem az „egzisztenciális univerzalizmust”, de annál is inkább a magyargyűlöletet látják. És az nekik jó. Mi meg csak ülünk, és próbáljuk eldönteni, hogy a díj most a magyar irodalom diadala, vagy a magyar önutálat exportjának sikertörténete.
De talán nincs is ezzel baj. Ha egy írónak Nobel-díjat kell kapnia ahhoz, hogy végre újra olvassunk, hát legyen. Csak közben jó volna, ha a következő interjúban nem a magyarokat, hanem a vesszőket szidná — azok legalább tényleg mindig középre állnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése