Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 177.

Rudolf, a lepkevadász tacskó viszontagságai

 


 

Rudolf egy tacskó de nem akármilyen: ő a környék egyetlen hivatalos lepkevadásza. Az önjelölt címért sosem versenyzett senkivel, egyszerűen csak elhatározta, hogy a lepkéket meg kell regulázni, mert túl szabadon csaponganak. 
 
És különben is, mi az, hogy egy állatnak szárnya van?! Ez Rudolf szerint súlyos kihágás.
 
Reggelente, amikor a nap első sugarai besütnek a muskátlis teraszra, Rudolf már bevetésre készen állt. Fél centis lábait feszesen tartva, bajszát komolyan rezegtetve figyeli a kert fölött röpködő gyanús objektumokat.
 
Csakhogy van egy... probléma.
 
Őszibarack, a feketerigó.
 
Őszibarack (ne kérdezd, miért hívják így – Rudolf szerint ez is gyanús) a kert fáján lakik, és élete céljául tűzte ki, hogy Rudolfról soha, de soha ne lehessen egyetlen, nem elmosódott fotót is csinálni.
 
– Na mi van, kommandós úr, ma hány lepkét tartóztattál le? – rikácsolta egy reggel a fenyőfa csúcsáról.
– Csak csendben, madár! – vakkantotta Rudolf, miközben egy káposztalepke után lopakodott, a hasán csúszva, mint egy négylábú fűalattjáró.
 
De abban a pillanatban Őszibarack vidáman kiáltotta: „LEPKE JOBBRÓÓÓL!”, mire a lepke ijedtében balra fordult, Rudolf pedig arccal belecsúszott a locsolókannába.
 
Egy másik napon, amikor Rudolf végre sikeresen becserkészett egy különösen szemtelen nappali pávaszemet, Őszibarack rázendített:
– Nézd, hogy repül, mint a szél,
Rudolf meg csak csusszan fél!
 
Rudolf csak morrantott, de belül megsértődött. A napot fűcsomó-szintű méltóságban, de sáros füllel zárta.
 
Mindezek ellenére, minden reggel újra próbálkozik, mert bár a lepkék csintalanok, és a feketerigók csipkelődőek, Rudolf tudja, pontosan tudja: hősnek lenni nem mindig látványos. Néha csak annyi, hogy újra felkelsz, és megpróbálod megugrani a muskátlis ládát es megugatni a postát. Mert a lepkék és a feketerigók úgyis jönnek és újabb fontos feladatot adnak. Akkor is, ha tegnap megint a bokorban landoltál.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...