A CSOK-os nemzedék virágzása
Volt egyszer egy ország, ahol a gyerek nem ajándék volt, hanem befektetés. Pontosabban: ingatlanhoz kötött állami támogatás. Nem sírt sokat senki, csak néha az újszülöttek, és gyakorta az a családi kassza, amibe már nem fért több rezsi.
A kis CSOK-os babák úgy jöttek a világra, mint a muszájvirágok a panelház tövébe. Anyu és apu szeretetből is összeölelkeztek néha, de a kalkulátor mindig ott kattogott a háttérben: „Ha most szülünk, az 10 millió plusz! Ha kettőt, akkor 15! A harmadiknál meg már a nagyi is beköltözhet az új tetőtérbe!”
És megszülettek. Kicsik voltak, rózsaszínűek, és nem érdekelte őket a négyzetméterár.
Nőni kezdtek. Nem volt rájuk túl sok idő, hiszen apu túlórázott, anyu visszament dolgozni, a hiteleket fizetni kellett, este meg járt a sör és a Netflix sorozat a fáradt szülőknek. Az állam boldogan hátradőlt, hiszen a demográfia papíron dübörgött, mint a betonkeverő a friss lakóparkban.
A CSOK-os gyerekek meg csak nőttek, mint a dudva, vagy mint a ház mellett felejtett tuják. Ételt kaptak, netet is gazdagon, szeretet már kevesebb jutott – de volt játszótér és csúszda, amit uniós pénzből húztak fel, szóval panasznak helye nem lehetett.
Iskolába kerültek, ott is növögettek tovább. Már tudták, hogy ők nemcsak gyerekek, hanem célzott demográfiai intézkedések gyümölcsei, akikre a GDP is számít. Egyikük már elsőben azt mondta a tanító néninek:
– Én a hitel miatt vagyok. A testvérem a bővítés miatt, de ő nem tervezett, csak jól jött ki a számítás.
A tanító néni mosolygott, de este hosszan nézte a plafont.
És mi lesz, amikor felnőnek ezek a CSOK-os babák? Nos, talán majd ők is gyereket vállalnak. Nem mintha akarnának, de jöhet újra valami támogatás.
Mert az életben egy biztos: a szerelem múlik, de a törlesztőrészlet örök.
Megjegyzés: Minden hasonlóság valósággal nem a véletlen műve.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése