Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 188.

A CSOK-os nemzedék virágzása

 
 

 
Volt egyszer egy ország, ahol a gyerek nem ajándék volt, hanem befektetés. Pontosabban: ingatlanhoz kötött állami támogatás. Nem sírt sokat senki, csak néha az újszülöttek, és gyakorta az a családi kassza, amibe már nem fért több rezsi.
 
A kis CSOK-os babák úgy jöttek a világra, mint a muszájvirágok a panelház tövébe. Anyu és apu szeretetből is összeölelkeztek néha, de a kalkulátor mindig ott kattogott a háttérben: „Ha most szülünk, az 10 millió plusz! Ha kettőt, akkor 15! A harmadiknál meg már a nagyi is beköltözhet az új tetőtérbe!”
 
És megszülettek. Kicsik voltak, rózsaszínűek, és nem érdekelte őket a négyzetméterár.
 
Nőni kezdtek. Nem volt rájuk túl sok idő, hiszen apu túlórázott, anyu visszament dolgozni, a hiteleket fizetni kellett, este meg járt a sör és a Netflix sorozat a fáradt szülőknek. Az állam boldogan hátradőlt, hiszen a demográfia papíron dübörgött, mint a betonkeverő a friss lakóparkban.
 
A CSOK-os gyerekek meg csak nőttek, mint a dudva, vagy mint a ház mellett felejtett tuják. Ételt kaptak, netet is gazdagon, szeretet már kevesebb jutott – de volt játszótér és csúszda, amit uniós pénzből húztak fel, szóval panasznak helye nem lehetett.
 
Iskolába kerültek, ott is növögettek tovább. Már tudták, hogy ők nemcsak gyerekek, hanem célzott demográfiai intézkedések gyümölcsei, akikre a GDP is számít. Egyikük már elsőben azt mondta a tanító néninek:
 
– Én a hitel miatt vagyok. A testvérem a bővítés miatt, de ő nem tervezett, csak jól jött ki a számítás.
 
A tanító néni mosolygott, de este hosszan nézte a plafont.
 
És mi lesz, amikor felnőnek ezek a CSOK-os babák? Nos, talán majd ők is gyereket vállalnak. Nem mintha akarnának, de jöhet újra valami támogatás.
Mert az életben egy biztos: a szerelem múlik, de a törlesztőrészlet örök.
Megjegyzés: Minden hasonlóság valósággal nem a véletlen műve.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...