Agymenés 179.

"Az idő vasfoga és én – szoros kapcsolatban"

 

 

 

Ma van a születésnapom. Már megint. Az az évi nap, amikor a barátaim udvariasan emlékeztetnek rá, hogy biológiailag lassan egy bonsai mamut vagyok.

 

Törpe, de ősi.

 

Az öregedés csodálatos. Komolyan. Egyik reggel például úgy ébredtem, hogy fájt a hátam, pedig csak aludtam. Semmi extrém sport, hacsak a „hanyatt fekve forgolódás az élet értelmén töprengve” nem számít annak.

 

Régen, ha elfelejtettem valamit, az cuki volt. „Ó, milyen szétszórt!” – mondták. Most? „Ez már a demencia előszobája” – mondják, miközben óvatosan ráírják a nevemet a bögrémre.

 

Az ifjúság forrása? Megtaláltam. Kávé. Reggelente a második korty után érzem magam újra élőlénynek. Az első csak a zombiból protozoo szintre emel.

 

De tudod mit? Mégis jó öregedni. Mert minden évvel több bölcsességem van. Vagy legalább több történetem. Ha mást nem, el tudom mesélni, hogy milyen volt, amikor a mobiltelefonok még csak telefonáltak.

 

Boldog születésnapot nekem. És ha már úgyis jönnek a ráncok, legalább nevessünk rajtuk – úgyis ott lesznek, akárhogyan is nézünk.

 

Egyszóval ma van az a nap, amikor hivatalosan is egy évvel közelebb kerülök ahhoz, hogy a bolti pénztáros “csókolom”-mal köszönjön, a kórházi űrlapon pedig megjelenjen a „fokozott kockázat” mező.

 

Gyerekként úgy képzeltem, az öregedés azt jelenti, hogy bölcsebb leszek. Megfontoltabb. Tapasztalt. Tudod… életvezetési tanácsokat adok fiataloknak, miközben kötögetek a verandán, egy retró karosszékben.

 

De a valóság? Bölcs helyett inkább gyakrabban mondom azt, hogy: „Ezt már nem bírom idegekkel.”

 

És a kötőtűket felváltotta a gyógytea – borsmentás, koffeinmentes, és az is csak délután 4-ig, mert különben nem alszom.

 

Vannak azért jelei is az öregedésnek. Például:

 

A térdem hangosabb, mint a telefoncsörgés.

Akkor is elfelejtem, miért mentem be a szobába, ha már ott vagyok.

Persze mindenki nyugtat: „A kor csak egy szám!”

 

Hát persze. Csak épp az a szám mostanában túl közel kerül a egy dinoszaurusz nadrágméretéhez. És kezd nagyobb lenni, mint a vérnyomásom, ami azért mesteri feladat..

 

De van egy nagy előnye ennek az egésznek: már nem kell mindenkinek megfelelnem. Ha valaki szerint furcsán öltözöm, csak legyintek: „Divat? Ugyan már, én túléltem a 2000-es évek farmereit, a trapper-farmer-drága-kincs-jó-ha-van-de-jobb-ha-nincs korszakot, sőt, a Tisza cipő felvirágzását is.”

 

És ha nem tudom, ki az a fiatal, zenésznek csúfolt valaki, aki hadova nyelven vakerál valami zenének hazudott zajra, akiről mindenki beszél? Boldogan élem az életem nélküle. Már úgyis rég leiratkoztam a „lépést tartani a trendekkel” és "részt venni a megfelelési kényszerben" versenyről.

 

Szóval igen – születésnapom van.

 

Egy újabb év, egy újabb gyertya, amit már nem a tüdőkapacitásom, hanem a füstérzékelő kapcsol le.

 

De én ünneplek. Mert az élet – még ha kicsit nyikorog is reggelente – azért még mindig az én játszóterem. És míg nevetek saját magamon, addig nincs igazán baj.

Boldog születésnapot nekem. Ja, már mondtam? Nem baj. Ismétlés a tudás anyja. A ráncaimmal, a szemüvegemmel, és azzal a luxussal, hogy végre magasról teszek arra, mit gondolnak mások.