„Szegények klubja – belépő egy koktél, kilépő egy szelfi” - avagy szatirikus szösszenet a jóléti nyomorúságról
Van egy különleges társadalmi réteg, akiket nem találunk a statisztikákban, mégis mindenhol ott vannak.
Ők a jóléti panaszkodók.
Ülnek a full extrás SUV-ban – természetesen bőrkárpit, panorámatető, szomorú Spotify-playlist –, és onnan posztolják, hogy „nem lehet így élni ebben az országban”. A képen háttérben egy latte, előtérben a sírás.
Ők azok, akiknek épp most száll fel a repülőjük Dubajba, de a beszállókártya mellé kötelező egy drámai poszt is: „Hova tart ez a világ?! Már a jég is kisebb a koktélban!” A Maldív-szigetek fehér homokján mezítláb szenvednek a középosztály pusztulásáról, miközben épp retusálják a naplementés fotót, amin a fene nagy „nyomorúság” kicsit kiszűri a narancssárgát.
A hétköznapi hősük a „minden drága” mottót mantrázza, miközben heti kétszer eszik wagyu burgert, amit természetesen “csak kipróbálásból” rendelt. Ő az, aki szerint tönkrement az ország, de a harmadik AirPods-generációját már alig győzi beállítani az új iPhone 17 Prón, amiről TikTokra panaszkodik, hogy „már semmit nem ér a pénz”.
A jóléti nyafogás nem is igazi nyafogás, ha nincs hozzá egy kis vizuális nyomorélmény: minimum egy kéz a plázás papírszatyorral, miközben a caption: „Egyre kevesebb mindenre futja”. Persze csak három üzlet után, öt új ruha és egy spontán Sephora-shopping után, hiszen hát „csak leakciózták”.
Ők nem gazdagok. Ők érzékenyek. A világra. Az inflációra. Az aranykártyájuk limitjére.
És miért csinálják? Mert panaszkodni közösségi élmény. Mert szenvedni stílusos. Mert ha nincs bajod, nem is vagy valaki.
Végül is, ha már minden tökéletes az életükben, legalább valami nyomja őket. Például a klíma a hátsó ülésen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése