Pletyka és a kicsik – avagy egy kedves tacskótörténet
Egyszer volt, hol nem volt, egy hosszú, lefetyfülű, fekete, virgonc kis kutyalány, akit Pletykának hívtak. Ő volt a társaság lelke, a séták csillaga, a kanapék suttogó kis ördöge – és természetesen: egy igazi babatacskó.
De az idő múlik, a tappancsok nőnek, és bizony eljön az a nap is, amikor a babatacskóból… mamatacskó lesz! Így történt ez Pletykával is. Egy szép nyári reggelen kezdődőtt – pont, amikor a rigók kicsit hamiskásan daloltak es Rudi kutya pillangókergetésbe kezdett – Pletyka világra hozta az első kis almát. Apró, nyöszörgő, hurkás tacsigyerekek kukacoltak körülötte, ő pedig olyan büszkén morrantgatott, mint egy tengerészkapitány, aki végre hazaért.
És itt lép színre Rudolf. Nem, nem a télapó rénszarvasa, hanem a ház úrfi-tacskója, aki fizikailag sajnos nem lehetett apuka, de lelkileg annál inkább annak érezte magát. Amikor meghallotta a kicsik nyikorgását, azonnal odaszaladt, szemei csillogtak, farka úgy csóvált, mint a ventilátor – majd hirtelen megtorpant.
Pletyka nem volt elragadtatva. Gyanakvó szemöldökráncolással, puffogós fújással, sőt, egy-két kimért morranással jelezte:
– Ez az én almom, az én babám, az én kicsi tacsijaim. Meg lehet nézni. De csak... három lépés távolságból! És nem, Rudolf, ne nyalogasd össze őket.
Rudolf, a nagy álmodozó, összezavarodott. Hát hogy lehet az, hogy ő – aki mindig hozott olyan cuki volt, eldugta a papucsot, kergette a pillangókat és olyan szépen vakkantott csillagos éjjeleken, amikor mindenki aludni akart – most nem lehet apuka? Leült az ajtóba, és csak nézte a kis nyüzsgő, nyüszögő csapatot, mint egy szerelmes költő, akit kizártak a könyvtárból.
Közben a másik Rudolf, az „igazi” apuka – aki történetesen pont olyan méretű, színű és pont ugyanolyan cuki volt, mint Pletyka –, éppen a kanapé sarkán ülve nézte a kicsikről készült első fotót. Mikor gazdája megmutatta neki a képet, Rudolf felvakkantott, mintha azt mondaná:
– Az enyémek! Nézd már, a bal oldali kiskutya pont úgy alszik, mint én!
A gazdája adott is a büszke apukának egy extra nagy jutalomfalatot, amit Rudolf örömmel kapott be – majd hősiesen nekiállt még kétszer megünnepelni a dolgot egy jóleső hasvakarás és pár körtánc kíséretében.
Így hát a kis tacskócsalád élete csordogált tovább: Pletyka anyai szigorral nevelgette a kicsiket, Rudolf (az otthoni) minden nap újra és újra próbált kicsit közelebb kerülni – és a másik Rudolf (a távoli, de boldog apuka) minden új képre úgy vakkantott, mint aki egy Oscar-díjat nyert.
És bár a család egy kicsit kusza volt – két Rudolf, egy Pletyka, sok tappancs és még több morrantás – a szeretetben nem volt hiány. Tacskó módra boldogan éltek, míg meg nem ették az utolsó virslit is.
VÉGE 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése