Tologatják. A kerekek surrognak a járdán, ahogy anyuka egy kézzel egyensúlyoz – ugyanis a másikkal görget. A babakocsi rázkódik, de a kijelző stabilan világít a pici ölében: egy hang nélküli rajzfilm már negyedszer játssza le ugyanazt a jelenetet, és a baba, mint egy kis mesterséges intelligencia, már reflexből nevet a megfelelő pillanatban.
Anyuka közben multitaskol: az ujjai tapasztalt gyorsasággal osztanak meg fürdőzős fotót a gyerekről, #habparty #elsőfürdés #babaszépségverseny, közben a kommentek alatt igyekszik minél gyorsabban visszaszívecskézni a „de cuki 
” típusú bókokat. A baba bőre még alig szokott hozzá a világhoz, de már online jelenlétet épít, hiszen a mami a virtuális világban digitális tartalomkészítő, akármit is jelentsen ez.
” típusú bókokat. A baba bőre még alig szokott hozzá a világhoz, de már online jelenlétet épít, hiszen a mami a virtuális világban digitális tartalomkészítő, akármit is jelentsen ez.A játszótéren más babák is ülnek – csendes, pixelbe fagyott társaság. Nincs sírás, nincs zaj, csak a tompa zene a fülhallgatóból, amit egy másik anyuka hallgat, miközben a gyereke a homokozó helyett egy tablet érintőképernyőjére lapátol éppen homokot. De legalább csendben van.
Apa nincs sehol. Talán dolgozik. Vagy otthon a vécén, ahol éppen TikTokot pörget, mert valamikor valaki azt mondta neki, ez az igazi pihenés. Ott van pihenés igazán, egy gyorsan elmúló videóban, ahol a gyerek leesik egy kanapéról, de „viccesen”.
A gyerek, aki még nem tud beszélni, de már tudja: ha sír, kap egy képernyőt. Ha néz, maradhat. Ha nem reagál, jön az új app.
Az első szavak nem anyu vagy apu lesznek, hanem „szkippeld a reklámot”, és a dackorszakban majd földhöz is vágja magát, miközben ezt ordítja.
És amikor majd felnő, és megkérdezi: „Anya, milyen voltam kicsiként?” – akkor anyuka előveszi az Instagramot. Ott van minden. Nincs mit mesélni. A történetek már akkor is csak sztorik voltak, és csak 24 óráig éltek. Mint az emlékek, amiket soha nem éltek meg igazán.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése