Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 784.

 

Van az a történelmi pillanat, amikor az ember már nem politikát lát, hanem pszichodrámát, nem vitát, hanem kommentpszichózist. És nem mozgalmat, hanem egy folyamatos idegrángást, amelynek egyetlen üzenete van: utálni kötelező.
 
 

 
A TISZA körül kialakult online világ például inkább emlékeztet egy digitális rajongói klubra, ahol a valóság csak zavaró háttérzaj. A gondolkodás opcionális frissítési lehetőség, a düh viszont alapértelmezett beállítás. Az érvek rövidek, az indulat hosszú, a reflex pedig villámgyors.
 
Az ember néha tükröt tartana, de rájön, hogy teljesen hiába, ugyanis a reakció nem felismerés, hanem köpködés. A tükör bizony keményen veszélyes tárgy, mert megmutatja a valós képet, és ez a legnagyobb politikai provokáció. A tükröt ezért ki kell verni a kézből, majd elmagyarázni, hogy az valójában propagandaeszköz volt, ezért az agresszió megbocsátható.
 
A gondolkodás helyét egy leegyszerűsített képlet foglalja el: Orbán rossz, tehát aki ellene van, jó. Az, hogy ez azért a legkevésbé sem politikai álláspont, hanem egy ideológiai gyorsétterem, ahol minden fogás ugyanaz, csak más csomagolásban, a lőtéri vadászkutyát sem érdekli. Árnyalat nincs, menüválaszték nincs, kritika nincs, de legalább van helyette morális gyorsítósáv, ahol mindenki büntetlenül száguldhat, előzhet, letarolhat, anyázhat.
 
A legfurcsább mégis az, amikor a saját érdek is háttérbe szorul a törzsi indulat mögött. Mintha a politika nem közös ügy lenne, hanem valamiféle bosszú-szimulátor, ahol a cél nem az ország állapota, hanem az ellenfél, sőt, ellenség kellemetlensége. Ha a ház ég, nem a tűz oltása a fontos, hanem az, hogy a szomszéd szobája égjen először és lehetőleg minél nagyobb lángokkal.
 
A közösségi médiában ebből groteszk jelenetek születnek: geopolitikai kérdések mémmé zsugorodnak, szuverenitásból emoji lesz, a következmények pedig eltűnnek a lájkok mögött. A politika itt már nem döntések terepe, hanem érzelmi szurkolás, ahol a valóság az a bíró, akit mindenki utál, és akit naponta hülyéznek le.
 
A csőcselék szó egyébként túl elegáns ehhez a jelenséghez, mert a csőcselék legalább tudta, hogy önző. Itt azonban inkább egy sajátos önfeladás zajlik, az, amikor az egyén átadja a gondolkodást a csoportnak, majd megkönnyebbülten tapsol, hogy nem kell felelősséget vállalnia a kimondott szavakért, a meglépett tettekért.
 
A politikai mozgalmak igazi hatása nem a programokban mérhető, hanem abban, hogyan alakítják a közbeszéd idegrendszerét. Amikor a vita megszűnik, és helyét a reflex veszi át, akkor már nem pártok versenye zajlik, hanem az identitások harca, ahol a cél nem a megértés, hanem a balhé, a káosz, a minél erősebb hang, a minél nagyobb zaj.
 
És itt jön a legkínosabb kérdés: vajon egy ország működtetése tényleg ugyanazzal a logikával történhet, mint egy Facebook kommentfal kezelése? Mert ha igen, akkor a jövő politikusa nem államférfi lesz, hanem algoritmus, a programja pedig egyetlen sorból áll majd: „triggerelni, megosztani, ismételni”.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...