Van az a történelmi pillanat, amikor az ember már nem politikát lát, hanem pszichodrámát, nem vitát, hanem kommentpszichózist. És nem mozgalmat, hanem egy folyamatos idegrángást, amelynek egyetlen üzenete van: utálni kötelező.
A TISZA körül kialakult online világ például inkább emlékeztet egy digitális rajongói klubra, ahol a valóság csak zavaró háttérzaj. A gondolkodás opcionális frissítési lehetőség, a düh viszont alapértelmezett beállítás. Az érvek rövidek, az indulat hosszú, a reflex pedig villámgyors.
Az ember néha tükröt tartana, de rájön, hogy teljesen hiába, ugyanis a reakció nem felismerés, hanem köpködés. A tükör bizony keményen veszélyes tárgy, mert megmutatja a valós képet, és ez a legnagyobb politikai provokáció. A tükröt ezért ki kell verni a kézből, majd elmagyarázni, hogy az valójában propagandaeszköz volt, ezért az agresszió megbocsátható.
A gondolkodás helyét egy leegyszerűsített képlet foglalja el: Orbán rossz, tehát aki ellene van, jó. Az, hogy ez azért a legkevésbé sem politikai álláspont, hanem egy ideológiai gyorsétterem, ahol minden fogás ugyanaz, csak más csomagolásban, a lőtéri vadászkutyát sem érdekli. Árnyalat nincs, menüválaszték nincs, kritika nincs, de legalább van helyette morális gyorsítósáv, ahol mindenki büntetlenül száguldhat, előzhet, letarolhat, anyázhat.
A legfurcsább mégis az, amikor a saját érdek is háttérbe szorul a törzsi indulat mögött. Mintha a politika nem közös ügy lenne, hanem valamiféle bosszú-szimulátor, ahol a cél nem az ország állapota, hanem az ellenfél, sőt, ellenség kellemetlensége. Ha a ház ég, nem a tűz oltása a fontos, hanem az, hogy a szomszéd szobája égjen először és lehetőleg minél nagyobb lángokkal.
A közösségi médiában ebből groteszk jelenetek születnek: geopolitikai kérdések mémmé zsugorodnak, szuverenitásból emoji lesz, a következmények pedig eltűnnek a lájkok mögött. A politika itt már nem döntések terepe, hanem érzelmi szurkolás, ahol a valóság az a bíró, akit mindenki utál, és akit naponta hülyéznek le.
A csőcselék szó egyébként túl elegáns ehhez a jelenséghez, mert a csőcselék legalább tudta, hogy önző. Itt azonban inkább egy sajátos önfeladás zajlik, az, amikor az egyén átadja a gondolkodást a csoportnak, majd megkönnyebbülten tapsol, hogy nem kell felelősséget vállalnia a kimondott szavakért, a meglépett tettekért.
A politikai mozgalmak igazi hatása nem a programokban mérhető, hanem abban, hogyan alakítják a közbeszéd idegrendszerét. Amikor a vita megszűnik, és helyét a reflex veszi át, akkor már nem pártok versenye zajlik, hanem az identitások harca, ahol a cél nem a megértés, hanem a balhé, a káosz, a minél erősebb hang, a minél nagyobb zaj.
És itt jön a legkínosabb kérdés: vajon egy ország működtetése tényleg ugyanazzal a logikával történhet, mint egy Facebook kommentfal kezelése? Mert ha igen, akkor a jövő politikusa nem államférfi lesz, hanem algoritmus, a programja pedig egyetlen sorból áll majd: „triggerelni, megosztani, ismételni”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése