A kampányidőszakban a közélet néha olyan, mint egy avantgárd színházi előadás, ahol a dráma, a moralizálás és a marketing kézen fogva sétál be a reflektorba.
A szöveg pedig nem finomkodik, és a színész képes havi 40 000 elpusztuló ember tetemein átgázolva reklámozni önnön magát és társulatát. A hangerő maximumon, a színpad füstgépe dolgozik, a közönség pedig próbálja eldönteni, hogy tragédiát, vádiratot vagy beharangozót lát.
A kortárs közéleti performansz egyik sajátossága, hogy a morális monológ után gyakran jön egy finom jelenetváltás. Ilyenkor a reflektor fénye ugyanott marad, csak a háttér díszlete cserélődik. A drámai mondatok után hirtelen megjelenik a kulturális ajánló, mint egy elegáns függönyrántás, hiszen ha már katarzis, legyen premier is.
Ez a jelenség valahol a politikai pamflet és a színházi trailer határán lebeg. A retorika olyan, mintha opera lenne, a felháborodás epikus, a kommunikáció pedig egyszerre közéleti kiáltvány és PR-szöveg. A néző pedig ott ül a közélet nézőterén, kezében pattogatott kukoricával, és azon gondolkodik, vajon most jegyet kellene vennie a vitára vagy a darabra, esetleg elég, ha elmegy szavazni és a színésznek tetsző cikkre húzza az x-et.
A kampány így válik furcsa kulturális mashuppá: erkölcsi ítéletek, erős metaforák, majd finom meghajlás a közönség felé. A taps pedig már nem a nézőtérről jön, hanem a kommentmezőből, ahol mindenki kritikus, dramaturg és statiszta egyszerre, és ráadásul még a politikához is ért.
A függöny nem zárul, csak új felvonás kezdődik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése