Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 768.

 A szeletelhetetlen kenyér esete, avagy a túlélés kézikönyvének hiányzó fejezete

Beléptem a pékségbe, ahol a levegőben friss kovászillat úszott, mintha maga a remény dolgozna éjszakai műszakban. A pult mögött az eladó állt, kezében egy kenyérrel, olyan tartással, ahogy az ember egy hivatalos iratot tart, amelyről mindjárt kiderül, hogy hiányzik róla a pecsét.
 
 

 
– Nem tudjuk szeletelni – mondta.
Ez így, önmagában. Mint egy meteorológiai jelentés vagy egy geopolitikai helyzetértékelés.
– Úgy is kérem – válaszoltam.
 
Az eladó rám nézett. Hosszan. Gyanakodva.
– Tudja, sokan ilyenkor inkább itt hagyják.
 
Ez már nem tájékoztatás volt. Ez figyelmeztetés, egy kulturális pillanatjelentés a XXI. századból: itt emberek fordultak vissza egy egész kenyér láttán.
 
A vekni a pulton feküdt, kerek és magabiztos, egy olyan korszak relikviája, amikor az ember még birtokolt kést, deszkát és önrendelkezést. Egy tárgy, amely nem alkalmazkodott, nem frissült, nem töltődött Type-C-vel.
 
– Értem – mondtam óvatosan. – De én otthon fel tudom vágni. Van késünk.
Ez volt az a pillanat, amikor az eladó arckifejezése jelezte, hogy ez az ember veszélyes. Ez az ember önállóan darabol dolgokat!!!!!
 
Mögöttem a sor megfeszült. Valaki köhintett. Egy nyugdíjas nő lassan megrázta a fejét, mintha egy természetfilm narrátora lenne:
– A városi ember ritkán találkozik eredeti formájában a táplálékkal.
 
Ekkor bevillant a gondolat, mint egy áramszünetes liftben rekedt filozófiai konferencia: ha nincs szeletelt kenyér, és nincs nyitófüles konzerv, akkor ezek éhen halnak?
 
Nem hangosan kérdeztem. Az ilyen mondatok nem kérdésként hangzanak el, hanem belső vészjelzőként. Mint amikor az ember rájön, hogy az egész civilizáció egy recés peremű alumíniumkarikán és egy bekapcsolt szeletelőgépen billeg.
– Akkor adom így– mondta az eladó, olyan hangsúllyal, ahogy orvos közli: „Ezt altatás nélkül csináljuk.”
 
Bólintottam. A pénztárgép pityegett, a kenyér zacskóba került, de éreztem, hogy átléptem egy határt. Egy láthatatlan társadalmi Rubicont. 
 
Kifelé menet még hallottam, ahogy az eladó a következő vevőnek mondja:
– A szeletelő nem működik.
A vevő megállt.
– Akkor inkább nem kérem.
 
És én ott álltam az utcán, kezemben a teljes, érintetlen kenyérrel, mint egy forradalmár, aki túl messzire ment. Nem plakát volt nálam, nem transzparens, csak egy vekni. De tudtam, hogy ma nem csak kenyeret vettem. Ma egy kérdést vittem haza. Mi történik, ha egyszer nem működik a szeletelő? Mi történik, ha leesik a nyitófül a konzervről?
 
És vajon hány ember áll majd ott a bolt közepén, egy érintetlen konzervvel a kezében, suttogva: – Hát… akkor ezt inkább nem.
 
A civilizáció pedig addig áll, amíg valaki nem talál egy kést, amivel képes lesz levágni egy szelet kenyeret.
 
(megtörtént eset alapján)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...