A szeletelhetetlen kenyér esete, avagy a túlélés kézikönyvének hiányzó fejezete
Beléptem a pékségbe, ahol a levegőben friss kovászillat úszott, mintha maga a remény dolgozna éjszakai műszakban. A pult mögött az eladó állt, kezében egy kenyérrel, olyan tartással, ahogy az ember egy hivatalos iratot tart, amelyről mindjárt kiderül, hogy hiányzik róla a pecsét.
– Nem tudjuk szeletelni – mondta.
Ez így, önmagában. Mint egy meteorológiai jelentés vagy egy geopolitikai helyzetértékelés.
– Úgy is kérem – válaszoltam.
Az eladó rám nézett. Hosszan. Gyanakodva.
– Tudja, sokan ilyenkor inkább itt hagyják.
Ez már nem tájékoztatás volt. Ez figyelmeztetés, egy kulturális pillanatjelentés a XXI. századból: itt emberek fordultak vissza egy egész kenyér láttán.
A vekni a pulton feküdt, kerek és magabiztos, egy olyan korszak relikviája, amikor az ember még birtokolt kést, deszkát és önrendelkezést. Egy tárgy, amely nem alkalmazkodott, nem frissült, nem töltődött Type-C-vel.
– Értem – mondtam óvatosan. – De én otthon fel tudom vágni. Van késünk.
Ez volt az a pillanat, amikor az eladó arckifejezése jelezte, hogy ez az ember veszélyes. Ez az ember önállóan darabol dolgokat!!!!!
Mögöttem a sor megfeszült. Valaki köhintett. Egy nyugdíjas nő lassan megrázta a fejét, mintha egy természetfilm narrátora lenne:
– A városi ember ritkán találkozik eredeti formájában a táplálékkal.
Ekkor bevillant a gondolat, mint egy áramszünetes liftben rekedt filozófiai konferencia: ha nincs szeletelt kenyér, és nincs nyitófüles konzerv, akkor ezek éhen halnak?
Nem hangosan kérdeztem. Az ilyen mondatok nem kérdésként hangzanak el, hanem belső vészjelzőként. Mint amikor az ember rájön, hogy az egész civilizáció egy recés peremű alumíniumkarikán és egy bekapcsolt szeletelőgépen billeg.
– Akkor adom így– mondta az eladó, olyan hangsúllyal, ahogy orvos közli: „Ezt altatás nélkül csináljuk.”
Bólintottam. A pénztárgép pityegett, a kenyér zacskóba került, de éreztem, hogy átléptem egy határt. Egy láthatatlan társadalmi Rubicont.
Kifelé menet még hallottam, ahogy az eladó a következő vevőnek mondja:
– A szeletelő nem működik.
A vevő megállt.
– Akkor inkább nem kérem.
És én ott álltam az utcán, kezemben a teljes, érintetlen kenyérrel, mint egy forradalmár, aki túl messzire ment. Nem plakát volt nálam, nem transzparens, csak egy vekni. De tudtam, hogy ma nem csak kenyeret vettem. Ma egy kérdést vittem haza. Mi történik, ha egyszer nem működik a szeletelő? Mi történik, ha leesik a nyitófül a konzervről?
És vajon hány ember áll majd ott a bolt közepén, egy érintetlen konzervvel a kezében, suttogva: – Hát… akkor ezt inkább nem.
A civilizáció pedig addig áll, amíg valaki nem talál egy kést, amivel képes lesz levágni egy szelet kenyeret.
(megtörtént eset alapján)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése