Komolyan sajnálom a politikusokat. Az ember azt hinné, a hatalommal jár a fény, a dicsőség, meg a jól fűtött szolgálati autó, nem beszélve a busás juttatásokról, ám ritkán beszélünk a szakma valódi terhéről: a napi szintű valóságtorzításról.
Mert képzeljük el, milyen lehet reggel felkelni, kávé helyett egy bögre narratívát kortyolni, majd egész nap olyan állításokat ismételni, amelyeknek a felét is csak egy csík után képes elhinni a mantrázója. A politikus ugyanis nem egyszerűen beszél, ő performál. Olyan mondatokkal operál, amelyek nem a valóságot írják le, hanem inkább egy alternatív univerzum képét adják, ahol minden adat rugalmas, minden tény opcionális, és a logika leginkább valamiféle luxusszámba menő dekor.
A legnehezebb mégsem a kimondás, hanem az arckifejezés. A mimika, a maszk.
Az a precíz, szoborszerű mimika, amikor valaki úgy mond el egy nyilvánvaló f@szságot, mintha épp a fizika alaptörvényeit ismertetné teljes hittel és értelemmel. Ez pedig innentől nem kommunikáció, hanem színészmesterség, olyan szinten, hogy még Blaha Lujza is megirigyelné és Stanislavski sírva könyörögne okításért.
És persze ott a közönség. Mert a politikus magányos harcos ugyan, de a mutatvány csak akkor működik, ha akad néző, aki nemcsak végighallgatja, hanem el is hiszi az összes bődületes baromságot, amit emezek öszehordanak. Ez a pont, ahol a szatíra átbillen szociológiai kísérletbe. Ha ugyanis a történet működik, akkor nem a beszélő teljesítménye a legmegdöbbentőbb, hanem a befogadóé, azaz azoké, akik vakon hisznek, ujjonganak és tapsolnak.
Talán ezért is érdemes együttérezni velük, hiszen nem könnyű feladat egyensúlyozni a valóság, a hatalom és a narratíva háromszögében, miközben mindenki tudja, hogy épelméjű embert már a kérdésüket sem hiszi el, nem hogy amit mondanak. Olyan ez az egész, mint egy padlóra festett kötél, amin a politikus úgy lépked komoly arccal, mintha valami hihetetlen teljesítményt nyújtana 100 méter magasban. Eiközben a nézőtér egy része tapsol, a másik része hitetlenkedik, a harmadik harmad pedig már rég máshova néz, mert nem hisz a szemének és a fülének.
És végül marad a kérdés, hogy vajon ki hiszi el igazán azt a sok történetet, amit ezek képesek összehordani? A politikus, aki mondja vajon elhiszi? Vagy csak az, aki hallgatja? Mert ha egyszer mindkét oldal komolyan veszi, akkor már nem szatírát nézünk, hanem dokumentumfilmes sorozatot, melynek jó lenne, ha utolsó évada a sárga házban zárulna.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése