A jövendőmondás nem egyszerű mesterség. Főleg, ha az ember egész életében ugyanazt a jóslatot akarja eladni, új borítással. Nostradamus például minden január elsején felkelt, megigazította a barettjét, belenézett a kristálygömbbe, majd komoran bólintott.
– Igen… idén is… baj lesz.
A tanítványai már jegyzeteltek.
– Mester, milyen baj? Háború? Pestis? Gazdasági válság? Meteorit?
Nostradamus hunyorgott.
– Valami… nagy. Zavaros. Füstös. Lehet víz is. Vagy tűz. De az is lehet, hogy víz és tűz. Jegyezzék fel.
– És hol?
– Valahol.
A segéd remegő kézzel karcolta a pergamenre: „Valahol nagy baj lészen, sokan aggódnak.”
– Zseniális, mester!
– Tudom.
Nostradamus közben a sapkája alól kikandikáló gondolatokat igazgatta: Ha elég homályos vagyok, sose tévedek nagyot. Ez volt a stratégia, az univerzum legstrapabíróbb időjárás-jelentése.
– Mester, mondhatjuk, hogy sötét idők jönnek?
– Mindenképp. A „sötét idők” örökzöld. Mint a babérkoszorú, csak kevesebb levéllel.
– És emberek szenvednek?
– Ha nem szenvednének, nem lenne hírértéke.
A végén még odabiggyesztett egy kis költői képet:
– Írják hozzá, hogy „a nagy madár az égen köröz”.
– Milyen madár?
– A jövő majd eldönti.
Amikor elkészült a quatrain, hátralépett, megszemlélte, és elégedetten dörzsölte a szakállát.
– Kész. Ebből ötszáz évig meg fognak élni.
És igaza lett. Mert miközben a világ forgott, recsegett, néha tényleg lángolt, máskor csak csendesen csöpögött, Nostradamus portréja minden korszakban ugyanazzal a tekintettel nézett vissza ránk:
A történelem pedig sóhajtott, lapozott egyet, és beírta a margóra:
Találat. Megint. 


Megjegyzések
Megjegyzés küldése