A hónak van egy egészen kiváló tulajdonsága: előbb vagy utóbb elolvad. Ez az egyetlen dolog, amit róla teljes bizonyossággal tudunk, minden meteorológiai jóslat, térd fölé érő latyak és térképre rajzolt kék folt, hópehely vagy esőcsepp ellenére. A hó végső soron egy átmeneti vendég, olyan, mint egy túl lelkes rokon karácsonykor, aki bejön, felfordulást csinál, majd eltűnik, és csak a folyosón hagyott sáros csizmanyomok emlékeztetnek rá.
Ezt az örök igazságot bizonyára Budapest főprájdmestere is jól ismeri, így hát nem is sokat törődött az ujabb hóhelyzettel. Hiszen aki a római és stockholmi prájd díjátadókon edződött a reflektorfény melegében, az pontosan tudja, hogy a hóval nem kell hosszú távra tervezni. Elég megvárni, amíg a napsugarak elintézik helyettünk, mint egy kozmikus karbantartóbrigád.
Miközben a város kétmillió lakosa reggelente a megállókban állt, mint egy modern installáció résztvevői a „Kortárs Dermedtség” című köztéri tárlaton, a vezetői horizont valahol félúton lebeg a Colosseum árnyéka és egy skandináv dizájnerlámpa között. Ott, ahol a taps steril, a vörös szőnyeg mindig száraz, és a hólapát puszta folklór. Ráadásul gondolni sem kell rá.
Budapesten pedig, amíg vezetője a boldogság felhőn lebeg, a hó békésen teszi a dolgát: elfoglalja a járdát, elrejti a kátyúkat, és kollektív filozófiai kérdéseket vet fel a közlekedőkben. Például olyan kínos kérdéseket, hogy a villamos vajon mítosz-e, vagy csak egy ritkán felbukkanó legendás lény, és hogy hány nap alatt gyógyul egy végtagtörés. A városlakók egymásra néznek, összébb húzzák a sálat, és megállapítotják, hogy a természet megint gyorsabb volt, mint a sajtótájékoztató. De legalább meghallgathatják, hogy a főváros idén is felkészült a télre. Csak a havazásra és az ónos esőre nem.
De ne legyünk igazságtalanok. A hó tényleg el fog olvadni. Ez az ő programja, bele van kódolva, vésve, írva a kristályszerkezetébe, pecséttel, aláírással. A kérdés csupán az, hogy hány törött láb, kár, autó után sikerül ez.
Addig is marad a remény, a termoszban gőzölgő tea, és az a megnyugtató tudat, hogy ha minden kötél szakad, a tavasz végül mindig megérkezik. És vele együtt a magyarázat is, miért nem számolt a felkészült főváros a hóval.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése