Agymenés 765.

 A forradalom, ami mindig mindjárt jön

 

 

Magyar Péter kilépett a digitális díszszemlére, kard helyett jogi nyilatkozattal, pajzs helyett Facebook-poszttal, mögötte a kommentmező, mint egy vadonatúj amfiteátrum, ahol a gladiátorok betűkkel csapkodják egymást.

 

A dramaturgia hibátlan: van a Gonosz Média, van a Kiugrott Ember és van a Névtelen Tízezrek, akik rendületlenül dolgoznak, miközben valahol egy Word-dokumentumban már félkövérrel készülnek a történelemkönyv-fejezetek.

A beszéd olyan, mintha egy presszóban találkozott volna egy forradalmi kiáltvány egy ügyvédi felszólító levéllel, majd együtt döntöttek volna úgy, hogy mindkettő CAPS LOCK-kal folytatja.

 

„Hazugsággyár!” „Propaganda!” „Áruló!” „Rendszerváltás!”

 

Ezek a szavak pattognak, mint gumilabdák egy parlamenti pingpongasztalon. Nem kell ütni sem, maguktól visszajönnek.

 

A volt szövetséges a másik sarokból integet, mint aki azt mondja:

itt a motor köhög, a kormánykerék rángat, a sofőr pedig magyarázza, hogy ez is a terv része, csak még nem látszik a térképen, mert a térkép éppen ellenséges.

 

Közben a közönség ül a lelátón, egyik kezében jegyzetfüzet, a másikban popcorn, és azon tűnődik, hogy mikor lett a magyar politika olyan sorozat, ahol minden epizódban elhangzik: „Ez már tényleg a végjáték.”

 

Majd jön a következő rész címe: A Végjáték 17. évad, 3. epizód.

 

A hős közben zászlót bont, az ellenfél plakátot tép, a jogi lépések sprintelnek a rajtvonalnál, de valahogy mindig ugyanott parkolnak, mint a forradalmi busz, amelyre ki van írva:

Indulás: azonnal.

Érkezés: hamarosan.

 

És a legszebb az egészben, hogy mindenki biztos benne, a nép átlát mindent teljesen. Sőt, kristálytisztán. Annyira, hogy közben hatszor frissíti az oldalt, hátha megjelent még egy közlemény, még egy leleplezés, még egy „most már tényleg mindent tudunk”.

 

A függöny zár. A taps nem azért hangos, mert eldőlt bármi, hanem mert holnap újra előadják. Ugyanaz a darab. Csak éppen most más betűtípusban.