Sajnálom a politikusokat
Képzelj el egy átlagos politikust reggel hatkor. A tükör előtt áll, fogkefével a szájában, és halkan motyogja maga elé: „Igen, én vagyok a változás. Igen, a múlt héten, sőt tegnap is még elleneztem, most már szívből támogatom. Igen, a választók tényleg ezt akarják. Igen, a számomra kijelölt f@szságok logikusak és koherensek.”
Mert ez a meló. Nem elég kitalálni a baromságot, el is kell hinni. Mélyen hinni bennük, úgy, hogy a szem se rebbenjen, amikor a kamerába nézve azt állítja, hogy a benzinár-emelkedés valójában a klímaváltozás elleni hősi küzdelem része. Hogy a nyugdíjcsökkentés tulajdonképpen nyugdíjemelés, csak fordítva. Hogy a korrupció nem korrupció, hanem stratégiai partnerség.
És közben ott van a rettegés a tekintete mélyén, mert ha csak egy pillanatra is elengedi a gyeplőt, ha csak egy másodpercre is felvillan benne a gondolat, hogy „basszus, ez tényleg akkora hülyeség, hogy egy normális ember ezt el se hiszi” – akkor vége. Mert ha ő maga sem hiszi el, akkor hogyan higgye el a nép? És ha a nép nem hiszi el, hát akkor mi a fenét csinál egész nap? Miből lesz a pénz a számlákra, a vagyonra?
Ezért gyakorol, mint a színész, aki három hónapig készül a monológra, csak ő nem Hamletet, hanem a „miért jó nektek, hogy kevesebb pénzetek van” című darabot próbálja. Minden reggel. Minden választás előtt. Minden botrány után.
Szóval igen. Komolyan sajnálom őket.
Nehéz lehet ennyi f@szságot egyszerre elhinni, szétszórni, kikürtölni és úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mert ha valaki tényleg elhinné őket, na az lenne a valódi tragédia. Akkor ugyanis kiderülne, hogy nem ők a színészek, hanem mi. És a taps már rég nem nekik szól, hanem azoknak, aki még mindig tapsolnak.
Várj csak.... nem ez zajlik most?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése