A nemzetközi diplomácia új szintre lépett: a külpolitikai viták immár a toxikológia területére is betörtek. A legfrissebb diagnózis szerint Magyarország „energiafüggő”, sőt már a metaforikus rehabilitációs intézet felé tart, mert még mindig orosz kőolaj érkezik a csővezetékeken. Az ukránok fejvesztve üvöltik, hogy a magyar drogos. Energiadrogos.
A hasonlat kétségtelenül erős, sőt, már-már filmszerű. Látszik, hogy az elnök színész. Az ember maga elé képzeli, ahogy Budapest egy sötét sikátorban áll, kezében benzineskannával, miközben a háttérben komor hegedűszó szól.
Csakhogy a valóság ennél jóval prózaibb. Csővezetékek, szerződések, finomítók és gazdasági matek adják a valóság elemeit, bár tény, hogy mindezek kevésbé látványos, viszont annál makacsabb tényezők.
A retorikai piruett azonban itt nem állt meg, a diplomácia világában ugyanis mindenki ragaszkodik valamihez. Van, aki energiahordozókhoz, más biztonsági garanciákhoz, történelmi narratívákhoz vagy épp térképekhez, amelyeknél a határvonalak vastag filccel és vonalzók mentén vannak meghúzva. A konfliktus így egy különös függőségi vitává válik, ahol minden szereplő a másik szokásait elemzi, miközben a saját ragaszkodásait stratégiai szükségszerűségnek nevezi.
Magyarország, de leginkább a lakosság, a mezei köznép eközben a maga prózai módján inkább a rezsiszámlák világában él, ahol a geopolitika nem sajtótájékoztatókon, hanem a kazán termosztátján és a radiátor hőmérsékletén keresztül jelentkezik. A leszokás ebben az univerzumban tehát nem morális megtisztulás, hanem infrastruktúra-átépítés, költségvetési sakkozás és időigényes technológiai átállás.
Mindeközben a diplomácia klasszikus műfaja, a túlzás, továbbra is virágzik, ugyanis a politikai kommunikáció szereti a drámai metaforákat. Ilyenkor jönnek a drogosok, függőségek, harcok, győzelmek felkiáltások, melyek ugyan jól hangzanak a mikrofon előtt, de jóval kevésbé a csővezeték térképén és a számla felett görnyedő emberek fejében..
A szatirikus tanulság talán annyi, hogy a világpolitikában mindenki valaminek a rabja. Energiának, biztonságnak, szavazóknak, történelmi emlékezetnek vagy saját retorikájának. A diplomácia pedig időnként inkább emlékeztet egy hangos terápiás csoportra, ahol minden résztvevő a másik problémáját diagnosztizálja, miközben a sajátját stratégiai erényként tálalja.
És így haladunk tovább a globális rehab folyosóin, ahol a béke valahol a váróteremben ül, kezében sorszámmal, és türelmesen várja, hogy végre sorra kerüljön, miközben mindenki bepofátlankodik elé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése