Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 785.

 

A nemzetközi diplomácia új szintre lépett: a külpolitikai viták immár a toxikológia területére is betörtek. A legfrissebb diagnózis szerint Magyarország „energiafüggő”, sőt már a metaforikus rehabilitációs intézet felé tart, mert még mindig orosz kőolaj érkezik a csővezetékeken. Az ukránok fejvesztve üvöltik, hogy a magyar drogos. Energiadrogos.
 
 

 
A hasonlat kétségtelenül erős, sőt, már-már filmszerű. Látszik, hogy az elnök színész. Az ember maga elé képzeli, ahogy Budapest egy sötét sikátorban áll, kezében benzineskannával, miközben a háttérben komor hegedűszó szól. 
 
Csakhogy a valóság ennél jóval prózaibb. Csővezetékek, szerződések, finomítók és gazdasági matek adják a valóság elemeit, bár tény, hogy mindezek kevésbé látványos, viszont annál makacsabb tényezők.
 
A retorikai piruett azonban itt nem állt meg, a diplomácia világában ugyanis mindenki ragaszkodik valamihez. Van, aki energiahordozókhoz, más biztonsági garanciákhoz, történelmi narratívákhoz vagy épp térképekhez, amelyeknél a határvonalak vastag filccel és vonalzók mentén vannak meghúzva. A konfliktus így egy különös függőségi vitává válik, ahol minden szereplő a másik szokásait elemzi, miközben a saját ragaszkodásait stratégiai szükségszerűségnek nevezi.
 
Magyarország, de leginkább a lakosság, a mezei köznép eközben a maga prózai módján inkább a rezsiszámlák világában él, ahol a geopolitika nem sajtótájékoztatókon, hanem a kazán termosztátján és a radiátor hőmérsékletén keresztül jelentkezik. A leszokás ebben az univerzumban tehát nem morális megtisztulás, hanem infrastruktúra-átépítés, költségvetési sakkozás és időigényes technológiai átállás.
 
Mindeközben a diplomácia klasszikus műfaja, a túlzás, továbbra is virágzik, ugyanis a politikai kommunikáció szereti a drámai metaforákat. Ilyenkor jönnek a drogosok, függőségek, harcok, győzelmek felkiáltások, melyek ugyan jól hangzanak a mikrofon előtt, de jóval kevésbé a csővezeték térképén és a számla felett görnyedő emberek fejében..
 
A szatirikus tanulság talán annyi, hogy a világpolitikában mindenki valaminek a rabja. Energiának, biztonságnak, szavazóknak, történelmi emlékezetnek vagy saját retorikájának. A diplomácia pedig időnként inkább emlékeztet egy hangos terápiás csoportra, ahol minden résztvevő a másik problémáját diagnosztizálja, miközben a sajátját stratégiai erényként tálalja.
 
És így haladunk tovább a globális rehab folyosóin, ahol a béke valahol a váróteremben ül, kezében sorszámmal, és türelmesen várja, hogy végre sorra kerüljön, miközben mindenki bepofátlankodik elé.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...