Van az a pillanat, amikor az ember belép a konyhába, meglát egy fazekat, és kijelenti, hogy főzni tulajdonképpen annyi, hogy melegítünk valamit. Aztán csodálkozik, hogy odaég az egész.
Az újságírás pontosan ilyen szakma. Akár tetszik, akár nem, ez a szakma nem egy hirtelen jött gondolat, amit kiposztolunk, mielőtt kihűl a kávé, és nem hangulatjel, nem caps lock-os ordibálás, nem „forrás: hallottam”.
Az újságírás műfaj, szerkezet, felelősség, arányérzék. És igen, különbség van interjú és riport között, még ha ez nem is fér ki egy kommentmezőbe, még akkor is, ha magukat újságírónak nevezőknek erről lövésük sincs.
Az interjú kérdez és visszahúzódik, míg a riport megy, néz, szagol, kontextust épít. A hír száraz, mint a frissen fénymásolt jegyzőkönyv, az esszé viszont gondolkodik, tágít, kockáztat. Ezek nem felcserélhető LEGO-kockák, és ha valaki szerint mindegy, akkor az nagyjából ott tart, mintha azt mondaná, hogy a bírósági ítélet és a bevásárlólista műfajilag rokon.
És akkor ott az oknyomozás. Az nem a „hallottam valakitől” műfaja, mert nem a suttogásból lesz tény, még ha jól is hangzik. De az sem oknyomozás, hogy felütünk két-három adatbázist, kimásolunk pár számot, majd ünnepélyesen hátradőlünk, mint aki most rántotta le a leplet a világrendről. Az adat ugyanis nem sztori. Az adat nyersanyag. A sztori ott kezdődik, amikor az összefüggéseket bizonyítékokkal, dokumentumokkal, több oldalról ellenőrizve rakjuk össze, és közben tudjuk, hogy amit leírunk, annak súlya van. Jogilag is, emberileg is súlya van. És nem, nem bonyolódunk bele, nem kezdünk el össze-vissza mindent mindennel összekapcsolni, mert akkor beáll a káosz.
Az oknyomozás türelemjáték. Telefonok, visszahívások, elutasítások, újabb források - mindez néha hetek, hónapok munkája. Az oknyomozás nem poszt, hanem dosszié, és nem indulat, hanem bizonyítás. Olyan műfaj, ahol nem a lájkok száma az első kérdés, hanem az, hogy megáll-e bíróság előtt, megáll-e szakmailag, megáll-e erkölcsileg.
A szakma veleje nem a Facebook-poszt. Az csak a kirakat fényreklámja. Az újságírás a háttérben történik, akkor, amikor három forrást keresel egy állításhoz, amikor visszahívsz valakit, ha nem értesz egy momentumot, amikor nem írsz le valamit, hiába szeretnéd és lenne nagyon ütős, mert nem bizonyítható. Amikor különbséget teszel vélemény és tény között, még akkor is, ha a vélemény hangosabb és jobban gyűjti a lájkokat.
Az a gondolat, hogy „mindenki újságíró, mert van egy mobilja, amin írni is lehet”, nagyjából olyan, mintha azt mondanánk, mindenki sebész, mert van kése. A különbség csak akkor válik fájdalmassá, amikor agyműtétre kerülne éppen a sor. Ugye?
Lehet blogot írni, lehet posztolni, lehet dühösen kommentelni. Ez mind magánügy. De aki szerint mindegy, hogy mit és hogyan, aki nem érzi a műfaj súlyát, a forma felelősségét, az talán jobban jár, ha nem az írással akar világot váltani, és megmarad az internet pöcegödrében, a Facebookon. Mert az újságírás nem önkifejezési terápia, hanem egy szakma. Szakma, szabályokkal, arccal, következményekkel.
És igen, néha még helyesírással is. Legalábbis nem ártana.... Csókolom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése