Az iránytű, amely mindig a kamerára mutat
Jakab Péter politikai karrierje mára nem is pályaív, hanem hullámvasút, csak a biztonsági öv helyén egy kampányplakát van. Egykor jobbról integetett, ma balról magyaráz, közben olyan sebességgel vált sávot, hogy a KRESZ oktató is feladná és inkább elmenne filozófiát tanulni.
Ő az a sofőr, aki körforgalomba ér, indexel mindkét irányba, dudál önmagára, majd kiszáll és bejelenti: „Mindig is erre tartottam.”
A politikai múltja olyan, mint egy rosszul vezetett napló. A tegnapi bejegyzést ma letagadja, holnap újranyomja limitált kiadásban, előszóval, amelyben kifejti, hogy az egész félreértés volt, csak a közönség értette rosszul, ő pedig már akkor is pontosan oda gondolt, ahova most.
A baloldali startkő ma stratégiai parkolóhely, a jobboldali emlékek pedig gyorsan felszívódó kampányköd. Az elvek nála nem irányt mutatnak, hanem díszletként szolgálnak, mint színházban a kartonból kivágott hegycsúcs, messziről grandiózus, közelről meg recseg, ha hozzáérsz.
Ő nem oldalt vált, hanem frissíti az operációs rendszert. Verziószám minden ciklusban új, a funkciók hasonlóak, csak a háttérkép változik. A felhasználási feltételeket senki sem olvassa el, de alul ott villog az apró betűs rész: „Az irány bármikor módosulhat.”
A célban pedig szélesen mosolyog, mintha ez lett volna a térkép kezdettől fogva.
A közönség meg számolja a köröket, és azon vitatkozik, ez most politikai pályaorientáció vagy inkább egy országos szlalomverseny, ahol nem az idő számít, hanem hogy a reflektor mindig ugyanarra az arcra essen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése