Agymenés 764.

Hát, gyerekek, meghallgattam Magyar Péter legújabb beszédét, és olyan érzésem volt, mintha egy önsegítő tréner, egy nemzeti konzultációs kérdőív és egy motivációs podcast egyszerre próbálna bejutni a hallójáratomba. Mézes, mázas, sőt, cukormázas, karamellizált és egy csipetnyi „szavazz rám, testvérem” fahéjjal van megszórva.

 

 

 

Ezúttal különösen a jobboldali ízlésvilágot célozta meg. Olyan elszántan bizonygatta, hogy ő mennyire nemzeti, szuverén és migránsellenes, hogy az emberben felmerül a kérdés, vajon van-e hűségkártyája, és a tizedik ideológiai fordulat után jár-e egy ingyen kávé.

 

A páratlan napokon szemmel láthatóan kételkedik a közvélemény-kutatásokban, a párosakon viszont már izomból veri a mellét, hogy „vezetünk, hölgyeim és uraim, háromszáz százalékkal, ezt hívják lendületnek”. Ez az a fajta statisztika, amely reggel még ködös, délutánra viszont már napfényes alpesi panorámát mutat.

 

A program grandiózus! Sőt, grandisszimózus! Győzelem esetén rend lesz, jólét, erkölcsi megújulás, kolbászból a kerítés, a kerítésből pedig exportcikk. Az elmúlt tizenhat évet természetesen gondosan elcsomagolja egy dobozba, és szíve szerint ráírná, hogy „hibás termék”, majd visszaküldené a történelem legeldugottabb bugyrába. Csakhogy van egy kicsinyke bibike: ebből az időszakból neki is jutott bőven epizódszerep, statisztálás, sőt, néha mintha a főszereplők mögött is felbukkant volna, nem elrejtőzve, hanem nagyon is előtérbe tolakodva.

 

Az internet pedig nem felejt. Ott sorakoznak a régi felvételek, amikor Diákhitel-vezérként a kormány döntéseit dicsérte, mintha egy reklámfilm castingján lenne, ahol az a feladat: „mosolyogj úgy, mintha tényleg ez lenne minden világok legjobbika”. És akkor még nem beszéltünk azokról a jelenetekről, ahol az első sorban ülve tapsolva ünnepelte Orbán Viktort. Vagy amikor az eredményvárón a Fidesz győzelmét olyan lelkes tánclépésekkel, amelyeket bármelyik esküvői DJ megirigyelne.

 

A mostani verzió viszont már egészen más koreográfia. Ugyanaz a mikrofon, de már új a refrén. A szöveg hol nemzeti induló, hol szakítós ballada, hol pedig „én mindig is ezt mondtam” című örökzöld sláger, remixelve aktuálpolitikai ritmusra.

 

A kritikusok szerint mindez kísértetiesen hasonlít egy MLM-bemutatóra, ahol a termék neve éppen „Hitelesség 2.0”, és a prezentáció végén csak annyit kérnek: „ne gondolkodj túl sokat, lépj be most, a jövő már úton van”. A szókészlet kifinomult, van benne minden, mi szem-szájnak ingere. Beetetés, hízelgés, túláradó figyelem, persze mindez nemzeti díszcsomagolásban, ha már úgyis a Jobbikosok farvizén evezett fel a zavarosban. Olyan ez az egész, mintha egy biznisz-szektában az ország lenne az új próbaidős ügyfél.

 

Sokan felidézik, hogy ugyanezt a romantikus politikai retorikát korábban a magánéletében is alkalmazta, például Varga Judit mellett, csak akkor a tét kisebb volt. Most viszont egy komplett választói bázis ül a tárgyalóasztalnál, kávéval a kezében, miközben a prezentáció pereg, az előadó pedig gyarapodik.

 

A különbség csupán annyi, hogy most nem lehet azt mondani, hogy nem szóltunk előre. A műsor élő, a díszlet cserélhető, a szerep folyamatosan frissül, a közönség pedig döntheti el, hogy politikai stand-upot, önéletrajzi musicalt vagy történelmi újraértelmező show-t néz-e éppen. A tapsrend még várat magára, de már csak áprilisig.