Agymenés 775.

 

Az országban létezik egy különös politikai sportág, amelyet ugyan nem közvetítenek, mint most éppen a téli olimpiát, mégis milliók követik élőben a telefonjukról. 

 

A neve nagyjából annyi: reakció száz méteren, tényellenőrzés nélkül. 

 

 

 

A rajtnál még csak egy szirénahang hallatszik, a bíró épp emelné a kezét, a közönség pedig várná, hogy valaki utánanézzen, mi is történt pontosan, ám a versenyző viszont már nekiiramodott. Billentyűzet csattog, poszt születik, a narratíva cipőt húz és száguldani kezd, mint egy elszabadult hajóágyú.

 

Tegnap is egy súlyos, megrázó helyi ügy borzolta a kedélyeket, olyan, amelyhez normális körülmények között halkabb hang, komorabb arc és néhány óra türelem illene. Ehelyett a közösségi térben felhúzták a díszleteket, beállították a reflektorokat, és valaki már súgta is a közönségnek, hogy „érdekes kapcsolódások” vannak, „furcsa egybeesések”, „nem véletlen időzítés”. 

 

A drámai zene ugyan nem szólt, de mindenki hallotta a fejében. Ez volt az a pont, amikor a temus messiás már összeesküvés elméleteket kezdett posztolni, remegő kezében elmaradhatatlan telefonjával.

 

Aztán, mint egy túl korán ellaposodott krimi végén, a történet hirtelen prózaivá vált. Kiderült, hogy sem világpolitika, sem nagy összeesküvés nincs a háttérben, csak egy makacs, évek óta gyűrődő telekvitába sűrűsödött egész, két emberrel és egy darab földdel, amelyet egyikük túlzottan a sajátjának érzett. 

 

A kommentmező közben kihűlt, mint a kávé, amit már reggel ötkor kitettek az asztalra és tízig a kutya se nyúlt hozzá. De a temus messiás temus posztja addigra rég elindult világgá, önálló életet élve, mint egy elszabadult bevásárlókocsi a parkoló lejtőjén.

 

Ez az a jelenség, amikor a közélet logikája felcserélődik, és a sorrend valahogy mindig rossz. Mintha egy pilóta előbb mondaná be az utasoknak, halálra rémítve őket, hogy valami fura dolog történik a szárnnyal, majd csak utána nézne rá a műszerekre, ami jelezné neki, nincs itt komoly baj. Eközben persze a közönség már szorongva kapaszkodik az ülésébe, és valaki a harmadik sorból élőzik, hátha elkapja a zuhanás pillanatát.

 

Érdemes, de elég rémisztő belegondolni abba, vajon egy ország irányítása is így működne? Gyors státuszfrissítésekkel, sejtetésekkel, lobogtatott jelképekkel, amelyek annál nagyobbak, minél kevesebb a biztos adat mögöttük? 

 

Az egész olyan, mint amikor valaki tűzriadót fúj egy pirítós miatt. De hát füst az volt, a kenyér szenes lett. Igaz, a sütőt azóta már rég kihúzták, az ablakok nyitva, de a lépcsőház már tele pizsamás lakókkal. A lift leállt, a kutya ugat, és a fél utca azon vitatkozik, ki hibázott, miközben a kenyér közben csendben feketére sült.

 

A közönség, azaz a nép, az istenadta nép pedig mindezen szappanopera közben ül a lelátón, pattogatott kukoricával, figyelve, ahogy a politikai sprinterek száguldanak a hírfolyamban, sisak helyett hashtaggel, stoppert tartó kommentelőkkel és egyetlen, makacsul visszatérő kérdéssel a háttérben: nem lett volna-e egyszerűbb előbb ellenőrizni és csak utána posztolni?