Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 775.

 

Az országban létezik egy különös politikai sportág, amelyet ugyan nem közvetítenek, mint most éppen a téli olimpiát, mégis milliók követik élőben a telefonjukról. 
 
A neve nagyjából annyi: reakció száz méteren, tényellenőrzés nélkül. 
 
 

 
A rajtnál még csak egy szirénahang hallatszik, a bíró épp emelné a kezét, a közönség pedig várná, hogy valaki utánanézzen, mi is történt pontosan, ám a versenyző viszont már nekiiramodott. Billentyűzet csattog, poszt születik, a narratíva cipőt húz és száguldani kezd, mint egy elszabadult hajóágyú.
 
Tegnap is egy súlyos, megrázó helyi ügy borzolta a kedélyeket, olyan, amelyhez normális körülmények között halkabb hang, komorabb arc és néhány óra türelem illene. Ehelyett a közösségi térben felhúzták a díszleteket, beállították a reflektorokat, és valaki már súgta is a közönségnek, hogy „érdekes kapcsolódások” vannak, „furcsa egybeesések”, „nem véletlen időzítés”. 
 
A drámai zene ugyan nem szólt, de mindenki hallotta a fejében. Ez volt az a pont, amikor a temus messiás már összeesküvés elméleteket kezdett posztolni, remegő kezében elmaradhatatlan telefonjával.
 
Aztán, mint egy túl korán ellaposodott krimi végén, a történet hirtelen prózaivá vált. Kiderült, hogy sem világpolitika, sem nagy összeesküvés nincs a háttérben, csak egy makacs, évek óta gyűrődő telekvitába sűrűsödött egész, két emberrel és egy darab földdel, amelyet egyikük túlzottan a sajátjának érzett. 
 
A kommentmező közben kihűlt, mint a kávé, amit már reggel ötkor kitettek az asztalra és tízig a kutya se nyúlt hozzá. De a temus messiás temus posztja addigra rég elindult világgá, önálló életet élve, mint egy elszabadult bevásárlókocsi a parkoló lejtőjén.
 
Ez az a jelenség, amikor a közélet logikája felcserélődik, és a sorrend valahogy mindig rossz. Mintha egy pilóta előbb mondaná be az utasoknak, halálra rémítve őket, hogy valami fura dolog történik a szárnnyal, majd csak utána nézne rá a műszerekre, ami jelezné neki, nincs itt komoly baj. Eközben persze a közönség már szorongva kapaszkodik az ülésébe, és valaki a harmadik sorból élőzik, hátha elkapja a zuhanás pillanatát.
 
Érdemes, de elég rémisztő belegondolni abba, vajon egy ország irányítása is így működne? Gyors státuszfrissítésekkel, sejtetésekkel, lobogtatott jelképekkel, amelyek annál nagyobbak, minél kevesebb a biztos adat mögöttük? 
 
Az egész olyan, mint amikor valaki tűzriadót fúj egy pirítós miatt. De hát füst az volt, a kenyér szenes lett. Igaz, a sütőt azóta már rég kihúzták, az ablakok nyitva, de a lépcsőház már tele pizsamás lakókkal. A lift leállt, a kutya ugat, és a fél utca azon vitatkozik, ki hibázott, miközben a kenyér közben csendben feketére sült.
 
A közönség, azaz a nép, az istenadta nép pedig mindezen szappanopera közben ül a lelátón, pattogatott kukoricával, figyelve, ahogy a politikai sprinterek száguldanak a hírfolyamban, sisak helyett hashtaggel, stoppert tartó kommentelőkkel és egyetlen, makacsul visszatérő kérdéssel a háttérben: nem lett volna-e egyszerűbb előbb ellenőrizni és csak utána posztolni?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...