Agymenés 776.

 

Van az a pillanat, amikor az ember ránéz egy fotóra, és nem tudja eldönteni, hogy politikust lát, énekest, vagy egy temus reklámarcot. 

 

 

 

A kép szerint emberünk hősiesen áll az esőben, a mikrofon úgy csillog, mintha külön stylist törölgette volna minden cseppnél, nehogy ne csillanjon tökéletesen a fény, a tekintet pedig azt sugallja, hogy igen, ez itt a nagy, drámai valóság. Ez vagyok ÉÉÉÉÉNNNN! Aztán mellette ott a másik változat, az erdei túrázó, a baseballsapkás hétköznapi ember, aki úgy néz ki, mintha épp azt keresné, hol hagyta el a termoszt a nagy menetelésben.

 

A kettő között akkora a kontraszt, hogy egy közepesen ambiciózus grafikus is Nobel-díjat kapna érte. Az egyik oldalon fekete-fehér esőopera, tökéletes bevilágítással, profi fotósokkal, sminkesekkel, stylistokkal, a másikon napsütéses kirándulás egy madárcsicsergéses mobilos filterrel. Mintha nem ugyanaz a személy lenne, hanem két külön műfaj. Mintha megjelenne egymás mellett a romantikus dráma és természetjáró vlog.

 

És persze érti az ember a törekvést. Ki ne akarna kicsit filmsztárabb lenni, ha már ott az eső, a fények, meg az algoritmus, ami csak arra vár, hogy maximumra tolja fel a karizmatikus hős mítoszát. Főleg, ha van bőven pénz fotósra, világításra, stylistra..... 

 

De azért nehéz nem felvonni a szemöldököt, amikor a fotó alapján valaki inkább egy esőben megmártózott Oscar-díjas főszereplőnek tűnik, míg a hétköznapokban inkább egy eltévedt, elhasznált, erősen negyvenes városi túravezető benyomását kelti. Mint amikor a 60 éves Marika 20 éves Barbira filterezi magát, csak éppen az első randin szembejön a valóság.

 

A különbség akkora, hogy lassan nem kampányfotókról beszélünk, hanem külön spin-off sorozatról, melynek "Az ember, aki két filterrel élt” címet adták. Aztán ha kell, ha nem, tolják heti epizódokkal, egyre sötétebb tónusokkal és egyre drámaibb esőcseppekkel.

 

Csakhogy a közönség makacs, és időnként szeretné azt hinni, hogy a fotó és a valóság legalább nyomokban hasonlít egymásra. Csak egy iciripicirit, hogy Gizike bugyija az életben is nedves legyen, ne csak a kép láttán.

 

Mert lehet játszani a fényekkel, az árnyékokkal, a digitális hősiességgel, de a végén mindig jön az a bizonyos pillanat, amikor az ember kilép az utcára, és ott áll filter nélkül. Na, ott dől el igazán, hogy blockbuster az a bizonyos, vagy inkább hétköznap délutáni, száraz dokumentumfilm.