Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 776.

 

Van az a pillanat, amikor az ember ránéz egy fotóra, és nem tudja eldönteni, hogy politikust lát, énekest, vagy egy temus reklámarcot. 
 
 

 
A kép szerint emberünk hősiesen áll az esőben, a mikrofon úgy csillog, mintha külön stylist törölgette volna minden cseppnél, nehogy ne csillanjon tökéletesen a fény, a tekintet pedig azt sugallja, hogy igen, ez itt a nagy, drámai valóság. Ez vagyok ÉÉÉÉÉNNNN! Aztán mellette ott a másik változat, az erdei túrázó, a baseballsapkás hétköznapi ember, aki úgy néz ki, mintha épp azt keresné, hol hagyta el a termoszt a nagy menetelésben.
 
A kettő között akkora a kontraszt, hogy egy közepesen ambiciózus grafikus is Nobel-díjat kapna érte. Az egyik oldalon fekete-fehér esőopera, tökéletes bevilágítással, profi fotósokkal, sminkesekkel, stylistokkal, a másikon napsütéses kirándulás egy madárcsicsergéses mobilos filterrel. Mintha nem ugyanaz a személy lenne, hanem két külön műfaj. Mintha megjelenne egymás mellett a romantikus dráma és természetjáró vlog.
 
És persze érti az ember a törekvést. Ki ne akarna kicsit filmsztárabb lenni, ha már ott az eső, a fények, meg az algoritmus, ami csak arra vár, hogy maximumra tolja fel a karizmatikus hős mítoszát. Főleg, ha van bőven pénz fotósra, világításra, stylistra..... 
 
De azért nehéz nem felvonni a szemöldököt, amikor a fotó alapján valaki inkább egy esőben megmártózott Oscar-díjas főszereplőnek tűnik, míg a hétköznapokban inkább egy eltévedt, elhasznált, erősen negyvenes városi túravezető benyomását kelti. Mint amikor a 60 éves Marika 20 éves Barbira filterezi magát, csak éppen az első randin szembejön a valóság.
 
A különbség akkora, hogy lassan nem kampányfotókról beszélünk, hanem külön spin-off sorozatról, melynek "Az ember, aki két filterrel élt” címet adták. Aztán ha kell, ha nem, tolják heti epizódokkal, egyre sötétebb tónusokkal és egyre drámaibb esőcseppekkel.
 
Csakhogy a közönség makacs, és időnként szeretné azt hinni, hogy a fotó és a valóság legalább nyomokban hasonlít egymásra. Csak egy iciripicirit, hogy Gizike bugyija az életben is nedves legyen, ne csak a kép láttán.
 
Mert lehet játszani a fényekkel, az árnyékokkal, a digitális hősiességgel, de a végén mindig jön az a bizonyos pillanat, amikor az ember kilép az utcára, és ott áll filter nélkül. Na, ott dől el igazán, hogy blockbuster az a bizonyos, vagy inkább hétköznap délutáni, száraz dokumentumfilm.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...