Agymenés 207.

Amikor a jó szándék már akadály – Miért kontraproduktív Hadházy Ákos véget nem érő tüntetéssorozata?

 

A tiltakozás a demokrácia alapvető velejárója. A szólásszabadság és gyülekezési jog elvitathatatlan polgári eszközök arra, hogy az állampolgárok és a közéleti szereplők kifejezzék elégedetlenségüket. Azonban a kérdés mindig ott lebeg: hol húzódik a határ a demokratikus ellenállás és a társadalmi kontraproduktivitás között?

 

Hadházy Ákos, független országgyűlési képviselő hónapok óta tartó demonstrációsorozata sokaknál kezd átbillenni az eredeti cél támogatásából a türelmetlenségbe. Bár a politikus korrupcióellenes fellépése és kitartása nem vitatható, a budapesti forgalom immár rendszeresen megbénuló állapota, a napi életvitel ellehetetlenülése, valamint az emberek egyre növekvő frusztrációja felveti a kérdést: valóban ez a legjobb módja az ellenállásnak?

 

1. A cél nem szentesíti az eszközt – főleg ha közben a társadalom elidegenedik

 

Hadházy eredeti céljai – a korrupció elleni fellépés, az átláthatóság követelése, és a kormány elszámoltatásának szorgalmazása – jogos és sokak számára szimpatikus. Azonban a cél elérése érdekében használt eszközök – főként a rendszeres, forgalmat megbénító, a többségi társadalmat zavaró vonulások – egyre kevésbé tűnnek hatékonynak.

 

A lakosság többsége a hétköznapi élet küzdelmeivel van elfoglalva: munka, gyerek, időhiány, megélhetési gondok. A rendszeres lezárások, forgalmi dugók, elterelések inkább azokat sújtják, akikhez Hadházy üzenete eredetileg is szólna. Az emberek nem politikai üzeneteket fognak hazavinni, hanem azt, hogy „megint el kellett késnem az óvodából” vagy „háromnegyed órát ültem a dugóban emiatt a fickó miatt”. Ez a harag nem a kormányt, hanem a tüntetőt célozza.

 

2. A „permanens forradalom” kiüresíti önmagát

 

Egy tüntetés akkor hat, ha ritka, erőteljes és koncentrált. Ha viszont minden héten van, ha minden sarkon van, ha hónapokon át zajlik, akkor elveszíti az erejét. Az emberek megszokják, közönyösek lesznek, sőt: idegesek. A forradalmi hangulat hétköznapi nyűggé válik.

 

Ez a politikai kommunikáció egyik legalapvetőbb törvénye: ha állandóan kiabálsz, senki nem fog hallgatni rád. Az erő folyamatos túlhasználata kioltja saját magát. A figyelem egyre inkább a forma, nem pedig a tartalom felé fordul – és az emberek már nem Hadházy ügyét, nem az általa felvetett problémákat, hanem a dugót és az idegesítő zajt látják.

 

3. A közlekedés megbénítása nem a hatalmat, hanem a társadalmat sújtja

 

A forgalom rendszeres megbénítása nem azokat sújtja, akik ellen Hadházy tüntet – a kormánytagokat, a NER oligarcháit vagy az ügyészséget –, hanem a mindennapi embereket: tanárokat, futárokat, időseket, beteget szállító mentősöket, vagy azokat, akik két műszak közt próbálnak hazajutni. Ezzel nem szövetségeseket toboroz, hanem potenciális ellenségeket generál.

 

4. Az ellenállás esztétikája és a „morális felsőbbrendűség” veszélye

 

Hadházy Ákos karakterét gyakran jellemzi egyfajta erkölcsi pátosz: ő az, aki hajlandó mindent kockára tenni az igazságért. Ez tiszteletre méltó, de egyben veszélyes is: ha az erkölcsi pozíciót kizárólagossá tesszük, minden más álláspont – akár a jogos kritika – elnyomva érezheti magát. Aki azt mondja, „ez már túl sok”, az hirtelen „gyáva”, „megalkuvó”, „NER-nyalonc” lesz.

 

Pedig lehet valaki elkötelezett a rendszer kritikája mellett, miközben úgy gondolja, a módszer rossz. A közlekedés megbénítása nem erkölcsi, hanem praktikus kérdés. Ha a társadalom többségét taszítja, akkor hosszú távon az ügy is elbukhat.

 

5. Lehetne másképp is, ám hiányoznak az innovatív tiltakozási formák 

 

A magyar ellenzék legnagyobb baja régóta a kreativitás hiánya. Mindig ugyanaz: transzparens, sípok, dudák, vonulás, ugyanazok a skandálások, ugyanazok a szlogenek. Miközben a világban rengeteg innovatív tiltakozási forma létezik: flashmobok, virális videók, civil bojkottok, QR-kódos kampányok, digitális blokádok, szimbolikus performanszok.

 

Hadházy tüntetéseiben nincs semmi új. A politikai üzenet sem frissül, a forma sem. Így nemcsak az autósok fásulnak bele, hanem maga a társadalmi támogatás is is rohamosan csökken.

 

****

 

Egyszóval Hadházy Ákos eltökéltsége és következetessége kétségtelen. De éppen ezek a pozitív tulajdonságai fordulhatnak önmaga és az ügy ellen, ha nem figyel a társadalmi visszajelzésekre. A demokratikus ellenállás nem csak igazságról, hanem hatékonyságról is szól. Ha a módszer több embert idegenít el, mint amennyit megnyer, akkor eljött az ideje a korrekciónak.

 

Nem a tüntetés joga a probléma, hanem annak formája, intenzitása, hatása és megújulásra való képtelensége. Mert ha az emberek már nem a korrupcióra haragszanak, hanem arra, aki beszél róla, akkor az ügy – bármilyen nemes is – zsákutcába fut. És onnan nehéz kijönni, még gyalogosan is. Nemhogy dugóban.