Hűtlenségi mémper – avagy a morál, mint nézői sport
(A napokban olvastam egy bulvárhírt: Andy Byron, az Astronomer nevű techcég vezérigazgatója. Nős, két gyereke van. A feleségét Megan Kerrigan Byronnak hívják, és egyértelműen nem ő van a felvételen, hanem egy Kristin Cabot nevű nő, aki az Astronomer HR-vezetője. Egy Coldplay koncerten a csókkamera buktatta le őket....)
*******
A megcsalás? Ugyan, kérem. Az nem valami, ami csak úgy megtörténik, mint a reggeli dugó az M0-áson vagy a tej kifutása, miközben épp filozofálgatunk az élet értelméről. Nem, a hűtlenség egy jól koreografált, lelki és testi pingpongmeccs eredménye, amiben általában minden résztvevő szépen beizzította a labdát – már jóval azelőtt, hogy bármelyikük lecsapta volna a másik ágyában.
Az az elavult sztori, hogy "ő egy disznó, a másik meg egy mártír", nos, az már csak a bulvárromantika záróvizsgáján megy át. A legtöbb félrelépés mögött nem egy-egy szemétláda és egy szent áll, hanem két ember, akik már hónapok óta úgy élnek egymás mellett, mint két IKEA bútor: funkcionálisak, de összeszerelési útmutató nélkül.
És igen, néha a félrelépés csak egy mámoros céges buli terméke. Egy kis tánc, két pezsgő, három tequilashot, négy "ugyan már, csak beszélgetünk" – és reggelre már nem csak a fejük fáj, hanem az erkölcsi iránytűjük is egy másik időzónában tartózkodik. De még ez sem légüres térben történik – ott már régen kihűlt valami, csak senki nem akarta lekapcsolni a villanyt, mert a hitel, a ház, a vagyon, a gyerekek, a babaváró, a CSOK.....és persze a gerinc.....
A folytatott viszonyok, a titkos lakások és a telefonok némított rezgése viszont már tényleg egy másik műfaj. A hűtlenség maratonja, ahol mindenki fut – csak nem tudják, hogy melyikük a célvonal, ahová oda kellene érni. És persze, ilyenkor jön a lebukás, ami lehet egy véletlenül nyitva hagyott Messenger-ablak vagy épp egy koncerten pásztázó kamera, ami minden bizonnyal direkt a csók közben kapcsolt HD-be.
A netes közönség meg? Mint egy éhes gladiátortömeg, már dobálja is a digitális köveket. Hiszen végre, végre van valaki, akit meg lehet égetni – és nem is akármivel! Egy kis erkölcsi lángszóróval, némi kommentbeli kénkővel, és a végén megkoronázni egy mémmel, amin az "ez az igazi karma" felirat díszeleg.
És hogy mi történik azokkal, akik a képernyőn túl vannak? A lefilmezett ember, a vezető, az exfeleség, a gyerek, a nagymama? Hát ők csak statiszták a népítélet operájában. Magánélet? Ugyan már. Ha már egyszer láttuk őket, akkor jogunk van hozzájuk – így szól az internetes néptörvény paragrafusa.
Közben a Ryanair, ez a szociális érzékenységgel vastag kesztyűben bűvészkedő légitársaság még bele is reklámoz egy jóízűt a drámába egy közleménnyel. Hisz mi más lenne jobb promóciós anyag, mint egy nyilvános érzelmi amputáció?
Kérdem én, emberiség: tényleg ez lett a szórakozásunk? Mások életének kinyírása egy like-ért? Megcsalásról beszélünk, nem népirtásról. A történet szereplői pedig nem közéleti hentesek, hanem magánemberek – legalábbis addig, amíg a net le nem nyeli őket.
Ha valahol el kellene kezdeni a világ jobbá tételét, hát az talán ott lenne, hogy nem gyújtogatjuk egymás életét unalmunkban. Hogy nem promotálunk tömegkivégzést egy rossz döntés miatt. Hogy nem hisszük el, hogy attól leszünk erkölcsösek, hogy másokat máglyára dobunk.
De persze, könnyebb kommentet írni, mint tükörbe nézni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése